A Hírvivő

Phibra
(Úton Abyrnossba, a sytisi karavánúton)

Miután elhagytátok a fenyvesekkel tarkított hegységeket, egy síksági úton haladtok tovább; keletre visz. Az út mentén falvakkal és kereskedőkaravánokkal találkoztok. Unalmas. Bár Fantynuss már többet beszélget veled, továbbra sem tudsz meg semmit utatokról.

Erre most már megnyílik valamelyest – nem mondanám, hogy kísérj el, ha veszélyben lennél, tehát nem kell aggódnod. Csak nyugodj meg, hamarosan megérkezünk a célba...

Utatok folyamán elértek egy lápig, ami számodra nem túl bizalomgerjesztő. Persze meg van a szépsége ennek is, de a szag amit áraszt... Ebből nem kerülne ki élve senki, ha betévedne, arra feltennéd minden fegyvered.

Később csatlakoztok egy kövezett és rendben tartott úthoz. Az út két kocsi széles, mégis, a hömpölygő karavánok teljesen elzárják azt. Csak lépésben, vagy néha, ahol kissé ritkábbak a kocsik,
lehet gyorsabban haladni.

Útközben több pihenőállomáson haladtok keresztül. Az egyik ilyen egy nagy liget közepén van. A liget széltében és hosszában is megvan egy nemzettség közvetlen vadászterületének megfelelő hossznak.

Középén fut az út, két oldalán fogadók. Beljebb pedig kialakított pihenőhelyek, amelyeket nem fedtek le. Rengeteg ember van itt. Egy igen fontos hely lehet a helyieknek és keresztülutazóknak egyaránt. Ezen a helyen – nyilván csak a belsőbb részeken – szívesen lepihennél te is. Szerencsédre így vélik az
utazótársaid is.

Egy nappal később haladtok tovább. A várakozási idő alatt beszélget veled egy keveset Fantynuss.

- Remélem nem volt rossz az utazás? Nemsokára megérkezünk, de előtte itt lepihenünk.
- Mit mondhatnék? Nem beszéltél velem egész idő alatt szinte semmit...

Erre nem kapsz közvetlen választ.

- Mert van, hogy nem kell beszélni.
- De annyit mondhattál volna, hogy merre és miért?
- Nemsokára megtudod, hogy merre. Miért? Mert van itt egy kis adósságom, amit le kell rendeznem egy ismerősömmel.
- Aham – jön a válasz a szádból –, ez most valamiféle dolog, amiről nem tudhatok, ugye?
- Nem kell megölnünk senkit, ha erre akartál kérdezni. De elmondom neked, csakhogy ne legyen semmi, amiről nem tudsz.

Régen találkoztam ezzel az emberrel. A teljes törzsét kiirtották a nadorok. Igaz, nem volt választásuk, hiszen tapodták a nadorok földjét, és pusztították minden vadonjukat. Letelepedett gorg törzs volt az
övé. Ő nem ment azok ellen, akik mindenkit megöltek az övéi közül, mert nem vér szerinti volt neki a törzs. Csak oda vetődött hozzájuk még gyermekkorukban. Azóta egyedül él. Most megkértem, hogy kísérjen el bennünket egy kis utazásra, és ő boldogan jött is.

Sajnos a szavát nem érted meg, és ő sem érti, amit te mondasz, csak akkor, ha nagyon lassan beszélsz.

Nagyszerű ember, majd megismered, akkor pozitívabb lesz a véleményed, mint most. Azt mondta, mindig megosztja veled az élelmét, ha akarod. Ezt ő mondta, én nem mondtam erre neki semmit.

De nem ez a lényeg.

Évekkel korábban történt, hogy az, akihez most megyünk, megsegített engem, amikor balesetet szenvedtem egy vadászatom alkalmával, ami ezektől a ligetektől kissé nyugatra történt. Talán csak a véletlen volt, hogy épp ott tartózkodott, megsegített, ellátta a sebet, amit a vadkan okozott.

Biztattam, kérjen valamit cserébe, de nem akart semmit. Azt mondta, megvan mindene, abból pedig nem kell neki mégannyi. Ő tudja mit is jelent ez.

Addig erősködtem ellene, míg azt mondta:

Abban segíthetsz nekem, hogy nyolc tavasz múltán, pontban, mikor elmúlnak a tavaszköszöntő ünnepségek, és elsőnek telik meg a hold, jöjjek el ide és tegyek meg neki egy szívességet.

Nos, ezért vagyunk most itt. Hogy mi az, amit akar? Nem tudom, csak azt mondta, hogy a Hírvivőt kell megkeresnem és őrajta keresztül el jutok hozzá.

Erről az alakról nem tudok semmit, hisz azóta nem nagyon voltam a környéken, de biztosan felismerem. Remélem.

Ikuno Ajabe
(Úton Sytisbe, a Napfaltól nyugatra)

Engedélyetek nem csak a Tiltott Kantonba való belépésetekről szól, hanem jelzi annak elhagyását is. Így tud a karavánotok átkelni lovon a Császári Kantonon.

Napokkal később eléritek a Napfalat, a határt. A Napfalat, amely a Tiltott Kantont zárja el a külvilágtól. Ha átlépitek, nem lesz már
vidék, melyet szemetek láthatott valaha. Innen az út bejáratlan, ismeretlen vadon csupán számotokra. Ha valaki közületek mégis
ismerheti e tájat, az csak a vezető lehet. Nincs mese, hamarosan meg kell tudakolni, mi is a világ ezen az oldalon...

Ahogy átértek a falon alig néhány órányira egy tölgyes van előttetek. Eddig csak bokrok és kisebb facsoportokkal találkoztok.

A tölgyesben már gazdag az állatvilág. A madarak, vagy patások jelenléte mindenütt érezhető, erről a fészkek és a vadcsapások
bizonykodnak. Az erdőben, bár van kiépített út, nem sokan járnak, lévén szó csak kis kereskedelmi forgalomról. Megmarad hát a béke a vadonban.

Itt érezhető az innen északra lévő Abryss Kelyhe levegője. Meghitt a hangulat, ahogy a karaván halad előre a céljának irányába.

Céljának irányában?
De akkor miért nem megyünk dél felé, a folyóig, hogy ott a Keleti Erődítménynél lépjünk át a Vizek Országába?

A vezetőnk nyilván el akarja kerülni a lehető legtöbb esetben a vízi utazásokat. Jobb szereti a saját lovát, meg a biztos talajt
tudni maga alatt, mint imbolyogni a vízen. Nagyszerű ötlet ez tőle!

Estére egy folyóparthoz értek el. Jobban megnézve egy csatorna, valaki szerint egyenesen a Kehely irányába robog a Vizek Országából. Ha így is van, akkor sincs teljesen megtöltve a meder.

Bizonyára csak csatorna lehet, amit időnként elárasztanak, ha szükséges, mert a sytisi csatornák már túltelítődnek.

Táborverés után veszed észre néhány társaddal, hogy a vezetőtök szokatlanul néma - már fél napja nem hallottad a hangját, csak,
amikor a táborverésre hívta fel a figyelmet.

Amikor látod, hogy elmegy a hídig, ami előtt letáboroztatok és ott szótlanul bámulja a napnyira lévő hegyeket, odamész hozzá, hogy tudakold a felgyűlt kérdésekre a válaszokat.

Amit ekkor mond, kissé meglep téged.

- Értem én, hogyne érteném!
- No hát, akkor nincs több kérdés?
- De tegnap még nem erre volt a menet! Miért kell letérnünk róla?
- Azért mert nem Sytis a célunk, hanem Abyrnoss.
- De a rakománnyal, a karavánnal mi lesz?
- A rakomány célja is ugyanott van, ahová mi tartunk.
- Kérdésem özön.
- Látom, fiam. Volt-e már, amelyre nem kaptál feleletet?
- Nem.
- Rendben, van-e még olyan kérdés, amire kell időt szánni?
- Akkor most merre? Vagy azért nézed a hegyeket, mert arra lenne az út? Azért álltál ki ide, hogy szemügyre vedd az előttünk lévő
útszakaszt?
- Igen. De nem mehetünk a hegynek, akármilyen kevés lenne az utunk, ha lépésekben kellene számolnunk.
- Merre hát?
- Átvágunk a hegyekig, amiket délről megkerülünk és az itt csak „sytisi karavánútnak” hívott köves úton fogunk haladni - északra.
- Északra, Abyrnossba?
- Igen. Abrintus a célunk, Az Utolsó Nagy Híd Városa. Oda megyünk, fiam. De amíg e földeket tapodjuk, nem kell erről beszélni túl sokat, nehogy meghallják a kíváncsi fülek.

A vezetőtök nem magas és nem is alacsony termetű shagíri ember. Nemes, ruházata árulkodik erről. Vörös selyemnadrágot hord,
melyet fehér selyeminggel párosít össze. Inget és nadrágot széles, barna-kék selyemövvel elválasztja el egymástól. Csizmája kék, állítólag egyszer egy parasztnál volt vendégségben, aki megajándékozta ezzel a lábbelivel. Azóta mindig ez van rajta, ha útra kél.

Úgy tudod, fegyverjártassága nem túlságosan kiemelkedő, csakúgy, a lovat is kényszerűségből üli meg. A víztől pedig nincs ki
minden gondolata.

Ez nem jelenti, hogy nem forgatja a fegyvereket, de tudása nem ér fel az igazi harcosokéval. A lovaglást is csak annyira bírta
elsajátítani, hogy ne vesse le magát róla, ha az kígyót lát.

Inkább a művészetekben jártas. Fest és időnként vés, a maradék idejében olvas, persze több nyelven és mindegyiken folyékonyan
társalog is.

Igen, ezért lehet ő most a vezetőtök és nem más. A művészetek világa a cél. Oda mentek. Ezért lett ő a vezető ezen az úton.

Kíséretnek mellé adott harcosok persze nem kis fegyvertényt jelentenek, hiszen huszadmagaddal vágtatok neki az útnak.

De mit ide egy egész hadsereg, ha nem valamely sytisi Ház hajóján folytatjuk a hátralévő utat, annak védelmében, hanem magunk vágunk neki a rengetegnek, a Járhatatlan Tölgyesnek? Ér valamit, ha meg kell védeni a rakományt?

Húsz harcos, húsz penge, húsz akarat. Nem lesz gond. Csak lennénk már ott...

Phibra
(Úton a Hegyi Királyságból, a Romlás útján)

Hamarost felkaptok és otthagyjátok a csetepatét. Pedig a segítség el kellene. De Fantynuss nem áll meg. Eszébe sem jut a dolog. A felszerelése és egy ló várja nem messze, arra kap fel és tesz maga mögé téged is.

Furcsa ez a csend, ami belőle árad. A lelkében gomolyog valami, amit nem értesz meg. Annyira furcsának érzed, hogy mögötte már nem is kérdezel semmit.

Az eleddigi mosoly az arcáról eltűnt, arcjátékát átveszi valamiféle szomorúság, valami, amit nem tudsz meghatározni.

Lassan haladtok, továbbra sem beszél. Nem akar megnyílni, nem mondja el a lelke békétlenségének okát. Pedig megkérdezed tőle. De csendben csak annyit mond, hogy ahova most megy, az nem éppen a legszebb utazása lesz. Megkér rá, ne hagyd őt akkor, amikor nagyon szüksége lesz rád, hogy elmenjen – de most elutaztok egy barátjához, majd mentek tovább.

Az út sokáig fog tartani, és nehéz terepeken fogtok haladni. Élelmet visztek valamennyit, a maradékot elkéritek a vadontól a szellemek segítségével.

Szomorú az utazás. Nem így képzelted el...

Hetekkel később a megbeszélt helyen, a Messzinéző állomáson találkozik egy emberrel. Ez az ember nem ismeri a nyelvet, a nadorit, ezért nem tudsz vele beszélni.

Később Fantynuss elmondja, hogy a neve Íjász és egy régi ismerőse, aki veletek lesz egy darabon. Jelenleg úgy néz ki, hogy egy a célotok.

Az Íjász névre hallgató ember vad volt. Ez látszott rajta. Már a találkozás is ezt bizonyítja. Az állomástól kétszáz lépésre várt rátok egy tábortűz mellett. Sütött épp valamit, meg kínált vele titeket is. Fantynuss azt mondta erre, hogy Íjász szeretné megosztani veletek a szerény ebédjét.

A hús, amivel szolgált, furcsa fűszerrel volt keverve. Még soha nem tapasztaltál ilyen ízeket. Fantynuss tolmácsolásában, Íjász erre azt mondta, hogy a síklakók gyakran kitalálnak ilyen étekízesítőket.

Nem pihentetek sokat. Fantynuss a barátjával valami ugató hangokkal kevert nyelvet beszélt. Íjász persze sokkal jobban torokból mondta a szavakat és csak keveset mutogatott, míg Fantynuss sokat mutogatott – a megértést szolgálva.

Ezekben a pillanatokban nem érezted, hogy te is ott lennél közöttük...

KM

(Domneei Shintaai, őrposzt)

Az éjszaka csendes leple már ránk borult, amikor kinyitottam a szemem és újra visszatértem, immáron megtisztítva lelkem és átadva magam a belső békének. Legnagyobb meglepetésemre Fantynuss még ott volt. Elmélyülten néztünk egymásra, amikor is bejelentette, mennie kell.
Fáradtnak tűnt és elgyötörtnek. Szertartásom vége általában egy tea fogyasztása, mely visszaadja némelyest éberségem. Nem szólok a kérdésére, vizet melegítek a tűz lángja felett és csendben, egy szó nélkül elkészítem a teám, majd neki is átnyújtok egy ivótálnyit.
- Igyál.
Töröm meg a csendet. Miközben halkan kortyoljuk a forró nedüt, mely szemmel láthatóan jól esik a fáradt harcosnak, gondolatok milliói futnak át az agyamon.
- Ma én vagyok a poszton az őrszem. Ha elhagyom őrhelyem, vélhetőleg a gárda vezetőjével kell majd elszámolnom. Kivéve, ha megtalálom Cypros-t, talán meg tudom győzni, tartsa a posztot, amíg távol vagyok. Az igazat megvallva, szívesen tartok veled. De a szabály, az szabály, ha nincs Cypros sehol, akkor nem tarthatok veled.
A tea végeztével visszateszem tálkámat a táskámba és felállok, hogy Cypros keresésére induljak.

(Barlangrendszer)

A fáklyák fénye kellemes melegséggel tölt el. A rendszer zugaiban, be kell lássam, sejtelmem sincs, merre is kereshetném váltótársam. A nevét kiabálni nem szabad, az Északi Fény rendszereiben hangoskodni sem ildomos, mivel a falakról visszaverődő hangok a kialakítás miatt könnyen kiszöknek a szabadba, pontos képet adva az esetleges ellenségeknek arról, hogy itt vagyunk.
- Fantynuss, menj előre. A Messzire nézőben találkozunk, várj meg. Ha egy fertály óra múlva nem érnék oda, nem találtam meg Cypros-t, akkor tedd a dolgod, ne várj rám.
Tovább folytatom a keresést, Fantynuss elindult egy másik ösvényen, a rendszer egy másik része felé. Nem sokkal elválásunk után rátalálok Cypros-ra, amint az egyik beeső zugban alszik. Mondhatom, nagy szerencséje van, hogy én találtam rá. Ha Fantynuss után kiáltanék, még meghallaná, de azt ugye szigorúan tilos, így hát nem teszem, úgy döntök, majd szedem a lábam, hátha beérem még.
Az alvó fölé hajlok.
- Cypros, ébredj. Dolgod van, vár az Őrtűz.
A férfi álmosan dörzsölgeti a szemét, látszólag szavaim nem jutottak még el a tudatáig. Éppen ezért megismételem a mondandómat.
- Mivel elaludtál az őrségben, a hallgatásomért cserében azt hiszem tartozol nekem ezzel. De azt tudnod kell, ha az Őrtűz kialszik, halállal lakolunk mindketten.
Ez persze azért túlzás, büntetés ját érte, de nem halál. Mindenesetre, mivel tudom, hogy Cypros hajlamos elaludni őrségben, úgy éreztem, nem árt valamivel motiválnom. Egy szó nélkül kellettlenül felállt és elindult abba az irányba, ahonnan jöttem.

(Őrtorony)

Fantynuss után sietek. Be már csak az Őrtoronynál érem be, ahol egy társával éppen valamiféle megbeszélést folytat. Nem akarom őket megzavarni, nem is megyek közelebb, inkább mintha oda sem figyelnék, a tájat kémlelem. A lehető leghelyesebbnek ítéltem meg ezen cselekedetemet, mert társam nem vehette észre, amit én így azonnal felfedeztem. A jelzőtüzek... Valami baj van. Tudtam, hogy illetlenséget teszek, de odaszóltam a férfinak.
-Fantynuss, baj van...
A másik erre felkapta tekintetét a beszélgetésből. Talán ő is látta, de a biztonság kedvéért közöltem vele a tényket:
- Kigyúltak a jelzőtüzek...
Fantynuss arcára aggodalom ült ki. A tónál gyúló jelzőtüzek sosem jelentenek jót. Azt hiszem, indulnunk kell.

(Újra a barlangrendszerben)

A rendszerben teljes a káosz, a harcosok készültségben állnak, kapkodva aggatják magukra a fegyvereket, rohangálnak és a posztjukat keresik. Vajon mi történhetett?

Ikuno Ajabe
(Úton Sytisbe, az út elején)

S, mert az út igen hosszú, meg-megálltok egy-egy városban, hogy megpihenjetek, soraitokat rendezzétek és eltöltsétek mindennapi készleteiteket.

Az elvárás alapján egy-egy városban nem lehet túl sokat várni. Csak annyi idő marad mindig, amennyi a feladatok ellátására van megadva. Ettől csak akkor lehet eltérni, ha a karavánnal történik valami - az ilyesmi megszokott, bár nem szeretett dolog.

De mire ez a nagy sietség? Hisz a karavánoknak lehetőség szerint mindig adni kell megfelelő mennyiségű időt. Bármikor baleset érheti a karavánt, de történhet bármi más is. Akkor meg, mi lehet a sürgősség oka?

Igen. A rakomány maga. Értékes, talán a legértékesebb mind közül, amelyek mostanában elhagyták a Kolostorok Országát.

Minden bizonnyal így lehet! Ezért a sok kísérő – mindahány képzett harcos. Nem jellemző ez az országra. Elküldeni egy rakományt, melynek a kiléte ismeretlen, valahová, ahol a mindennapi közbiztonság még a napnál is világosabb, hogy olyan, mintha az ember csatába indulna! És egy ekkora karaván biztosan szemet szúr, nem is egy embernek, de mindenkinek, aki arra jár...

Valaki biztosan tudja, hogy mi lehet a rakomány maga. Igen, a vezető. Talán a vezető megmondja. Meg kell csak kérdezni.

- Hogy mi a rakomány? Hát, ajándékokat viszünk, mintegy gesztusként.
- Ajándékok? De kinek, és milyen gesztusként?
- Ejnye, fiam! Rohanvása ellenére a patak sem tudja, mi lesz belőle a vízesés után, mégsem kíváncsibb, mint az ebihal, amelyik benne úszkál. Türelem. Neked csak az a lényeg, hogy mindig legyen nálad a pennád. Érted, ugye?

Phibra
(Donmeei Shintaai, őrposzton)

- Mennem kell. Ha akarod, elkísérhetsz. - mondja miután a "meditációdnak" vége.

Vastag köpenyét körbetekerte magán. A férfi melegíteni kezdi a kezét a tűz fölött. Közben a szemedbe néz. Látod, nem vár választ azonnal.

Vajon hogyan tudod ennyire megérteni, hogy mit is akar valaki?

Régóta nem állhatott meg, élelmet nem láthatott, lehet egész nap. Bizonyára éhes és inna egy kis forró teát, ha lenne.

Van, persze...

Pár perc múlva folytatja amit elkezdett:
- Ha jönnél velem, akkor a Romlás útján elmennénk a Messzire nézőbe, majd, miután ott találkoztunk egy barátommal, folytatnánk az utat keletre, majd északra a rengetegbe.

- Közjáték -
Hárman /A Csonka Toronynál/

- Itt lesz - mondta a nő, akit kísértek. – Ott – mutatott előre.
Kiléptek a tisztásra, alaposan körbejártak. Azután néztek csak be a toronyba, hogy kint mindent tisztának találtak. Rég nem járt erre senki – mondta volna egy tapasztalatlan. De ők tisztában voltak vele, hogy a tornyot mostanában használták. Valaki többször ki- és bejárt, és valakiket mindig kikísért onnan. Soha nem be, mindig csak ki…
Lepakoltak. Fegyvereiket készenlétben tartották.
Mind a hárman megálltak a torony előtt.
Lassan teltek a percek. Tudták, valakik vannak az erdőben.
Vártak.

Kirobbant egy nyílvessző a lombokból, majd követte még száz. Mindahány lehanyatlott, ahogy odaért volna a közelükbe.
Még egy, majd még egy sorozat került elébük. Hatástalannak bizonyultak a fegyverek vesszői. Kaptak áldást máshonnan.

Három szemből és mégannyi mindkét oldalról. Támadtak. Hasonló fegyverek voltak mindegyiknél, mint a gyilkosnál – nem evilági fegyvereik voltak.
Az egyik rövidebb volt a jobb kézben tartott társánál, és párban használták őket – hatékony együttest alkottak.
Támadtak, majd támadtak ismét. Mind meghaltak…

- Közjáték -
A küldöncök és a mester /Pagony/

- Két nap és ott lesztek – mondta a mester. – Nem jöttök el onnan soha többé. Az a feladatotok, hogy senki nem léphet be a toronyba, vagy ki onnan. Megéltek ott hármasban. Ha éhesek vagytok a vadon mindig ad, ha szomjasak, a folyót kéritek. Nem tudhat arról senki, hogy ott vagytok. A romok
nagyon ősiek, senki nem fog arra vetődni. Ha mégis, akkor meg kell állapítsátok, hogy mi célból járnak arra. Ha csak utaznak, nem vehetnek észre benneteket, ha pedig céljuk a torony, akkor nem mehetnek többé haza. Akkor sem, ha tudósok, akkor sem ha fosztogatók, és semmi olyan esetben nem, ha a céljuk a torony. Értve vagyok? A torony irányából meg kell szüntetni minden információáramlást.
- Igen – jött a válasz a két tanítvány szájából egyszerre - a levegőt is egyszerre vették.

Minden érthető volt. Egy férfi és egy nő. Ketten mennek innen, céljuk a torony megvédése, bármi áron.

Férfi és nő együtt lesz a vadonban, messze minden lakott területtől. A választás nem véletlen. A hosszú küldetésben meg kell, hogy osszák saját magukat a másikkal, hogy mindenben kiegyensúlyozottak maradjanak. Ezért mennek ők ketten.
A nő más férfit választott magának, de a mester ezt megtagadta tőle. A rangnak pedig feltétlen engedelmességgel tartoznak. Marad a mester által kiválasztott harcos.
Mindketten tökéletesek voltak abban, amire a mester képezte ki őket. Az egyik egy gyilkos, a másik egy testőr.
- Kérdés van?
- Ki a harmadik, mester? – a kérdés egyszerre hangzott el.
- Nemsokára itt lesz. Öreg barátom küldi el egy tanítványát. Ő a toronyban fog élni. Mondanom sem kell, hogy rá ugyanúgy kell vigyázni, mint a toronyra. Fog nektek adni egy-egy medaliont. Ezt az éket soha nem veszitek le, ha megteszitek, akkor nekem adtok jelt a halálotokra.
- Igen, mester! – jött a rendreutasított, és élezett válasz.

- Közjáték -
Rose és a mester /Pagony/

- Mester! – lépett hozzá egy tanítványa a teraszon, miután lefürdött.
- Igen, Rose?
- Volna egy kérdésem, engedelmeddel.
- Hallgatlak.
- A fiú… - kezdte a beszédét, de midőn ismerte a mesterét, nem folytatta. Jól tudta, a mester pontosan tudja, hogy mit akar kérdezni.
- Igen, a fiú. El fog menni nem sokára. Itt fog hagyni benneteket.
- Mester?
A mester lassan odafordult hozzá és a szemébe nézett. Kortalan tekintet volt, csakúgy, mint az ember maga. A lány csak nehezen tudta a nézést viszonozni.
- Nem lehetsz szerelmes belé, és továbbra sem engedem, hogy közeledj hozzá. Tudod, ő nem fog észrevenni téged. Neked pedig nem akarom megengedni ezt – mondta a mester a tanítványnak.
- De segíthetnék rajta. Segíthetnék, ha ott lehetnék mellette és ápolhatnám őt.
- Nem, nem segíthetnél rajta – mondta a mester, miközben közelebb lépett a lányhoz és a bal kezét rátette annak jobb vállára.
Így telt el néhány másodperc. A lány érezte, hogy el fog veszíteni valakit, és érezte a mester kezének kortalan súlyát.
Nem tehetett érte semmit.
A mester mással folytatta:
- Indulni fogsz te is, meg még egy közületek. Soha nem tértek vissza. A feladatotok egy életre szól.
- Értem. Mikor?
- Holnap reggel már nem lesztek ott a gyakorlaton. Most csatlakozz a többiekhez a ló itatáshoz.
- Még egy mester…
A mester nem szólt, de a lány látta rajta, hogy várja a kérdést. Nem váratta meg:
- Mondd, mester, Te ugye meg tudnád őt gyógyítani? Neked, vagy a mentalista mesternek meg volna a hatalmatok hozzá, ugye?
- Igen, meg. De, ahogy az öreg mentalista barátom mondaná, vannak dolgok, amikkel nem lehet játszani.
A lány ezt nem értette, de nem szólt többet. Tudta, nem kapna választ. Elment a lovakhoz. Félúton
megigazította hátán a fegyverét.

- Közjáték -
A Hírvivő és a szajha /Pagony/

- Nem a szobában vagy – nem kérdés volt ez, hanem kijelentés. A gyilkos belépett a nappaliba. A lány épp ott volt, töltött magának valamilyen italt - amit talált.
- Igen, megszomjaztam. Neked önthetek a kupádba?
- Igen – jött a kurta válasz.

A gyilkos bement a szobába, melyben a társaival hált. Lepakolta a felszerelését. Levetkőzött, majd belépett a fürdőbe. Hamar lefürdött. Nem volt szüksége lazító, órákig tartó öblögetésre. Csak célszerűségnek tartja ezt a dolgot. Bemegy, lefürdik, majd megy tovább.
Amikor kilépett a kádból a lány már ott volt és törölközővel várt rá. Magára tekerte a „rongyot”, elvette az italt, majd ivott. Visszaadta a kupát a lánynak.
A szobába érve lassan kezdődött egy újabb tánc.

De nem valami romantikus, lassú keringő volt ez a tánc. Semmi finomságot nem tartalmazott az együttlét. Erőszak volt, mint mindig, amikor ők ketten együtt voltak. A férfiból kitört ekkor az állat, ami benne lakozott, és semmilyen érzelmet nem kímélve meghágta a lányt, aki, mint egy rongy a portörlő lány kezében, csak ide-oda dobódva tűrte az „esetet”.
A lány üvöltött tehetetlen fájdalmában.

A férfi beteg volt. Lelkileg volt az. Ezt tudta róla.
Korábban, vagy tíz tavasszal ezelőtt kereste meg „A Kortalan Arcúként” ismert, mindig utazóköpenyt és vastag bőrnadrágot és csizmát viselő ember, hogy nem kis vagyonért cserébe kell a „feladatot” ellátni.
Egy-egy ilyen alkalommal többet kapott, mint amennyit a városban két év alatt ugyanebből a munkából szerzett volna. Ebből a szempontból megérte. De volt itt más is. Az a vadállati erő, amivel ez az ember magáévá tette őt. Ezt nem lehetett csak úgy elviselni. Ehhez gyomor kellett. Ki kellett bírni, ahogyan ez az ember „csinálta”.
A lány sejtette, hogy valami démon által megszállt emberrel kell időnként a testét megosztania, de a megbízója biztosította róla, hogy neki nem lesz baja, ő mindig ott áll az ajtó mellett. Ha bármi baj lenne, csak egy lépést kell tennie és az, akit a lány démonnak hitt, már halott is. Akkor is csak egy lépés, ha esetleg nem lenne itt a környéken.
A lány ez utóbbit nem értette, de a száját befogta a zacskó arqu. Mélyen hallgatott és tűrte a harcos brutális közösülését.

Az idő azonban telt és a „szeretője” egyre rosszabb volt. Egyre vadabb módon „tette” a dolgát. A lány tudta, hogy miért kell a hátsó szobában kielégítenie a fickót. Ott nem volt mit tönkretenni.
Sokszor csak nekitolta a földfalnak és megerőszakolta őt. Most is ez volt. Egyik lábát megfogta az egyik kezével, a másikkal a nyakát. Feltolta őt majdnem a mennyezetig és ő úgy érezte, hogy átmegy rajta egy lovasroham.
Mikor abbahagyta, annyit hallott csak, hogy „végeztünk mára”. Majd ajtócsapódás.
A lány akkor került négykézlábra, amikor a fickó elengedte őt. Hagyta, hogy leereszkedjen a földre, majd négykézlábra.
Fájdalma nem szűnt meg, a kezével valami iszamóst érintett. Lenézett, elszörnyedve nézte, hogy a padlón a saját vére terül el. Alulról vérzett.
Lassan ébredt a tudatára, hogy nem kicsit volt a mai nap durvább, mint a többi. Eldőlt, képtelen volt mozdulni, minden porcikájában remegett, lassan elhagyta minden ereje.


Haldoklott, de a férfi nem jött segíteni…

- Közjáték -
A Hírvivő, a tanítványok és a Mester /Pagony/

A Hírvivő megérkezett a pagonyba. Előtte a gyakorlótéren tizenegy társa végezte el a mindennapi feladatot, amit mesterük, minden egyes nap megkövetelt. Ezeket a gyakorlatokat hosszú évek folyamán tanulták meg és fejlesztették tökéletesre. Minden társa, tökéletes gyilkos, vagy testőr volt. Közülük való volt.

Leszállt a lováról. Bevezette az istállóba, leszerszámozta, majd a faépület mögött lecsutakolta azt. Abrakoltatta és itatta, bevezette a karámba, ott megpaskolta, majd elengedte a hátast; - hadd szaladgáljon, ha akar.

A művelet nem kis időt vett el, de ennyit kell adnia mindennap magának és az állatnak egyaránt. Az egész folyamat egyfajta meditáció, egyfajta rituálé, vagy mondhatjuk, hogy egyfajta gyakorlatsor. Olyan, mint a gyakorlótéren a többiekkel.

Az istállóban magához vette a fegyvereit és a zászlót is; ezeket a ló tisztítása előtt pakolta le. Elindult a ház irányába.

A Ház.
Félig a domb oldalába építve, félig kitüremkedve abból. Kő talapzatra építve, és fa felépítménnyel, kő kéménnyel ellátva, zöld tetőzettel fedve. A hátsó részénél széles terasz van kialakítva, amiről letekintve, kéttucat lépéssel lentebb a gyakorlótér „előterme”, a huszonöt lépés sövénykert.
A ház puritán egyszerűséggel van kialakítva kívül és belül egyaránt. Míg kintről a legkiemelkedőbb az, hogy a ház hátsó része be van süllyesztve a földbe, belül mindössze annyi a különbség, hogy mindössze négy helyiség van kialakítva.
Ezekben a helyiségekben lakik tizenkét tanítvány, és lakik a mester is.
A legnagyobb terem az, amelyikben a tanítványok alszanak négy egymás mellé és fölé kialakított ágyon. Kissé kisebb a nappali, vagy inkább vendégváró, amelynek terét uralja a kandalló, mely mellé kis halom hasított fa van pakolva – közepén kis asztal négy székkel. Hátrébb található még a konyha, illetve kamra, melyek egybe vannak építve.
A legkisebb szoba a mester szobája. Ez a lehető legegyszerűbben van kialakítva. Egy fekhely, és egy kardállvány. Ennyi. A mester dolgainak pontos helyét csak két ember ismeri.
Egyik a mestermaga…

Az istálló és a ház közötti terület mellett kellett elhaladnia a kialakított fehérköves sétányon. Társai a gyakorlatok elején jártak még. Nem nézett rájuk, nem volt szükséges. A gyakorlatsort önmaga is elvégezte már ezer és ezerszer talán. Fáradhatatlan pontossággal ismerte minden mozzanatát. A mester nem volt rest büntetni a hibákért. A sort annyira megtanulták, hogy a szívük dobbanása és a levegő vételük is egyszerre rezzent az ütemre; ezt kívánta meg tőlük ez a furcsa tánc.
A tánc folyamán a pengék ritmusa nem a gyilkot kereste, hanem az összhangot, ami megnyugtatja és kitisztítja a testet, és a szellemet egyaránt.
Léptek, hajoltak, fordultak, kiléptek. Közben a pengéket emelték, körbefordították. Vágtak és szúrtak velük. Külső ritmusuk, lépésük és fegyverük vitte őket bele a legbelsőbb tökéletes nyugalomba.
Ez a nyugalom, ami számukra a harc folyamán kirekeszti a külvilágot, és csak azokat a neszeket
és érzeteket juttatja el az elméjükbe, amelyek a küzdelemhez kell.
Meditáltak és Táncoltak.

A mester ott várt rá a féltetővel ellátott teraszon. Fáradhatatlan nyugalommal szívta a pipáját. Neki ez volt a gyakorlatsor és a meditáció.
Minden nap, amikor visszavárt valakit a küldetésről, ott állt. Most is. A Hírvivőnek álcázott gyilkost várta vissza, aki immáron itt lépkedett felé.

- Mester! – nem lépett a teraszra a gyilkos, a fehér murvakövön ereszkedett fél térdre.
A zászló a bal kezében feltekerve és összefogva egy bőrdarabbal. A rövidebb pengéje a hátán rögzítve annak hüvelyében. A hosszabbik pengéjének tokja azonban üres volt. A penge a kezében volt. Összetörve, két részét egyszerű gyolcsanyaggal körbetekerve emelte fel vízszintesen előretartva a mester irányába.
Fejét nem emelte a mesterre. Előre tekintett, és midőn épp a ház volt előtte, így mesterének két lába között azt nézte.
A háttérből csak kissé szűrődtek a meditációs zajok el idáig. Ettől és a pipa időnkénti sercenésétől eltekintve csend volt.

A mester ráért. Nem kapkodott. Neki ez a fogadás volt a szertartás maga, a rituálé, mely az ő testét és lelkét tisztította meg.
Talán egyfertályóra telhetett el így, mire a mester cselekvésre szánta el magát. Alighanem a pipája fogyhatott ki a dohányból.
Lassan mozdult. Előre lépett és elvette a felé tartott kardot.
A teraszon lévő asztal csak két lépésre volt tőle. Rátette a törött pengét, majd felvett onnan valamit. Ismét a tanítványához fordult. Lépte a tökéletes lépés volt; sehol egy fölösleges mozdulat, sehol egy fölösleges légvétel. Mintha minden mozdulata előre megkomponált zene lenne, mely a belsőjéből fakad.
A tanítványnak ismét kellett emelnie a kezét, de most ő kapott valamit. Egy pengét, melynek nem volt hüvelye. Egy pengét, mely, mintha az előzőnek lenne a tökéletes mása. Az alakja, az anyaga, a súlya, de még a kovács is ugyanaz lehetett, műhellyel és a készítésének időpontjával együtt.
- Már vár rád – mondta a mester. – Bent van a szobámban,ahogy szokott.
- Értem – mondta amaz.
- Máskor a harc közbeni gondolkodás a halálod is lesz egyben. Koncentrálnod kell jobban, nem hallhatsz meg!

Mellélépett idősebb barátja. Megérezte. Mindig megérzi. Mint ahogyan a barát is megérzi őt.
- Nem lesz ez jó – mondta az, aki most érkezett.
- Nem, valóban nem. De még nem készült fel teljesen. Még kell neki egy kis idő.
- A meglátásom szerint, ő már nem lesz jobb ettől.
- Azt gondolod? Pedig ezzel a csiszoltsággal nem fogja tudni végrehajtani a feladatot, amit rászabunk majd.
- Ha tovább vársz, megroppan a súly alatt, ami az elméjét most is éri éppen.
- Tudom. De még nem kész.
- Nem várhatsz tovább. Át kell adnod neki a feladatot, és útjára kell bocsátanod őt.

A két jó barát egymás szemébe nézett. Hallgatták a hangokat, amelyek a házból jöttek feléjük. Erre a részre nem voltak kíváncsiak…

Az úr és a Gyilkos
(ismeretlen hely és közeg)

- dialógus -

• Hogyan történhetett ez meg?
  
• Nem tudom, uram. A vadászaink mindegyikének lemetszették a fejét. Egy vágással. Gyors csata lehetett, nem takarítottak utánuk el – nyilván késve érkezhetett a futár a megadott pontra és a küzdelem után egyből tovarobogott. A halottakat egy kocsis vette észre, aki nem ért be időben a városba, és a vihar elcsendesedése után vitte a szekerét az úton be, abrintusba. Az egyik vadász, valószínűleg menekülés közben kaphatott egy lórúgást szemből, az megállította, majd neki is lemetszették a fejét. Kémünk szerint a kiküldött embereink nem használtak íjakat, valószínűleg a vihar végett. Ostobák voltak: nem rendezték át soraikat. Megmaradtak az eredeti terv szerint, pedig esőben nem lehet íjakat használni.
  
• Nem csak ők voltak az ostobák. Nem volt ott a vezérük. Legalább sikerült az abrintusi kirándulása?
  
• Igen, sikeres volt.
  
• Nem egyezik itt nekem valami, Kamilla. Egy futár nem képes elbánni ekkora létszámú és ilyen kiképzésben részesített fejvadászokkal. Ez képtelenség!
  
• Igen, uram, képtelenség.
  
• Két utat látok: vagy nem futár volt a futár, vagy nem egyedül volt.
  
• Nincsenek nyomok uram. A város előtti szakaszon csaptunk le a futárra, ott, ahol a legjobb minőségű a kövezése az útnak. Ezen az úton nem lehet megállapítani, hogy hány lovas lehetett.
  
• Legalább kettő volt, ha a menekülőt az egyik ló fejbe rúgta menekülés közben.
  
• Igen, uram. Vagy nem futár volt, akit el akartunk kapni, uram. Ez nem tetszik nekem.
  
• Vagy nem futár volt.
  
• Uram, szabad megjegyeznem?
  
• Mit?
  
• Ha nem futár volt a futár, akkor kicserélték a szereplőt a hátunk mögött.
  
• Nézd, Kamilla, ha ez igaz, akkor legalább egy emberrel többen tudnak a dologról, mint kellene.
  
• Megoldom, uram!
  
• Helyes. De ne magad menj utána. Most itt van rád szükségem.
  
• Kiküldöm Vezért.
  
• Rendben. Mondd el neki, hogy el kell kapnia a futárt is, meg mindenkit, aki tudhat róla.
  
• Értem, uram.
  
• Kezdd el, most!
  

Társak
(abyrnossi rengeteg, nyugat abyrnoss)

• Tegnap óriási vihar lehetett erre, öreg barátom.
  
• Az volt. Nézd a pusztítást! Ott, meg ott is. Ha kilovaglunk egészen a sziklaperemig, leláthatunk a környékre. Akkor még több képet láthatunk a pusztítás nagyságáról – léptetett lovával oda egykori társa mellé egy középkorú fegyveres.
  
• Menjünk.
  
• Nem lehet bajunk.
  
• Nem.
  

Kilovagoltak.

Fertály óra múlva.

• Merre jártál, barátom? Nem voltál már egy éve erre.
  
• Nem voltam elbújva. Itt vagyok minden nap. Ha nem vetted volna észre, Te nem jártál mostanában a „Körön” belül.
  
• Igen? Észre sem vettem. Pedig azt hittem minden nap erre járok.
  
• Akkor csak eltévedtem. Hiába, öreg vagyok.
  
• Tudod, a szellemek segítenek ebben, ha akarod.
  
• Köszönöm, nem kérek a szellemeidből. Leszámoltam velük. Remélem egy életre.
  
• Pedig szívesen, tudod…
  
• Tudom. Merre jártál?
  
• Nem tudlak becsapni, igaz?
  
• Engem? Talán. Nem véletlen, hogy összefutottunk. Nézd! Őt nem.
  

Lenéztek a sziklapárkányról. Egy lovas közeledett, megkerülte a meredek részt és valamivel távolabb felkaptatott hozzájuk.

• Üdv, drága barátaim!
  
• Üdv!
  
• Áve!
  
• Nézitek a pusztítást? – kérdezte az újonnan érkezett.
  
• Valami olyasmi is van – válasz a legfiatalabbnak kinéző, utazóköpenyt és barna bőrnadrágot viselő lovastól.
  
• Azt mesélik a madarak, nem véletlenül gyűltünk össze, barátom. Igaz, ez? – kérdezte a fekete ruhás.
  
• Igen. Baj van, barátaim. Ránk találtak a „síkon” túlról. Nem vagyunk már biztonságban – mondta az, aki épp érkezett – lépnünk kell.
  
• Ha ez igaz, - mondta a fekete köpenybe burkolózó alak - akkor nem csak mi nem vagyunk biztonságban.
  
• Így látom én is. Mit tehetünk? Van már ötleted?
  

A legkésőbb érkezettnek ősz haja volt. Hatvanon biztosan túl volt már. Bölcsnek tűnt, mindhármuk közül ő lehetett az, akinek a szava után mehettek.
Az, aki korábban beszédbe elegyedett a fekete köpenyessel, egészen biztosan a legfiatalabbnak látszott. Kortalan
és simára borotvált sármos arca volt. Tökéletesen ült a lovon, melynek nyeregkápájára idegen szerű fegyverek voltak erősítve.
A harmadik, a fekete ruhás, megviseltnek látszott. Arcán ároknyi barázdák, szemében őrület csillogott. Nyakában öklömnyi ékkövek, melyek titkos beavatásról árulkodtak.

• Igazából, én már léptem is – mondta a fegyveres.
  
• Mit? Közöd lenne tán az esti gyilkosságoknak a városhatárban? – az öreg nem volt meglepve. Semmivel nem lehetett meglepni.
  
• Mondhatjuk úgy is.
  
• Értem. Mindig mellé beszélsz.
  
• Szabadna tudnom, miről van szó? – horkant fel a „fekete”.
  
• Nem súgnak a szellemek, barátom? – kérdezte a legmarkánsabb, miközben megsimogatta a fegyverét.
  

Lassan léptettek a lovaikkal. Elértek egy patakig, majd felkaptattak egy kisebb dombra. Szótlanok voltak – egymásra bízták tucatnyi alkalommal az életüket. Tudták mi a dolguk, beszédre nem volt szükségük.

Amikor felértek egy másik dombra, ismét kiálltak egy sziklapárkányra a hátasaikon, és elnéztek a távolba. Lombosok a közelben, távolabb a hegységen fenyvesek. Közte több város, és falu, a tájat uralta a zöld, de a középen ott robogott a Líris-folyó, ami végigrobott az egész országon, délről északra haladva, hogy a végén a Kehelybe vesse magát.
Ezen a vidéken találtak menedéket már vagy tíz tavasszal ezelőtt. Eleddig biztonságban voltak.

Változnak az évszakok

Első rovás

Még vak volt a sötét, amikor megindult a hátas és gazdája, de mostanra már harmadjára kezdett sötétedni. A vágta már nem volt olyan erős, nem volt oly sebes. Lassan megérkeznek a célba. Még egy fertályóra és pihenő jön. Ismeri az utat. Nem először tette meg a távot, tudja, az út itt elfordul kissé balra. Onnan már nappal és tiszta időben látható a város fala.

Most azonban szakadt az eső. A holdat vastag, vihar korbácsolta felhőréteg takarta el. Az este sokkal hamarabb eljött.
Ló és lovasa egyaránt fáradt volt már. A lovat védő pokróc súlya az esőtől többszörösére nőtt, elvesztette már a napok folyamán a vízzáróságát. A lovas csakúgy nem volt száraz. Kalapja karimáján az esőcseppek zavart ritmust vertek és folyamba gyűlve ömlöttek a hátára.

A vad esőzés, a lova vágtájának csattogása, valamint saját felszerelésének zaja, önnön szuszogása ellenére meghallott valami zörejt. Azonnal hátra és levetette magát a lóról, melynek vágtája csak tucatnyi lóhossz után csendesedett valamelyest el. A ló lassított majd megállt. Ő maga, miközben felugrott a lóról és zuhant a köves út felé, a hátára erősített hírvivői zászlórudat kikapta annak hüvelyéből és fegyverként védekezve vele, körbetekintett a vad éjszakába. Látása ebben a helyzetben nem segítette – oly sötét volt az út fölé magasodó tölgyes és az időjárásnak köszönhetően, hogy nem látott az orránál tovább.

A mozdulat, mellyel elővette a zászlónak álcázott, közepes méretű, két végén vasalt és egyik végén hegyezett botot, még nem ért véget azzal, hogy elővette azt. A mozdulat folytatásaként egy apró csuklómozdulattal a teljesen átázott zászlóanyagot feltekerte a botra. Várt. Még egy szívverésnyi idő és a reá leselkedők mindent megtesznek, hogy ne érjen be abrintusi célállomásáig. Kettő erőteljes csörtetését hátulról a többiekét elölről vélte érkezni. Egyszerű volt a taktika – elhalad két ember között, akik utána nyilaznak, a többi pedig ráveti magát.

Hiba volt az íjászokra építeni. Nyilván azt hitték korábban érkezik, – ezek szerint késésben van – és a kora délutáni
idő - minden várakozás szerint - még ragyogó napsütésben telt el. Az eső – oly sokat váratva magára – csak egy órája kezdett neki. Akkor még jó lett volna a taktikája a fejvadászoknak, de most nem lehetett elővenni az íjakat, mert azok húrjai azonnal eláztak volna ebben a vad esőzésben - teljesen hasznavehetetlen fegyverekké lettek tehát. Előbújni nem bújtak, maradtak a helyükön – nincs tehát közöttük a vezér, aki felismerte volna a hibát – így tehát vártak. Vártak a Hírvivőre.

Most pedig ott volt. Egyik lába kinyújtva, a másik félig. Testsúlya inkább a félig behajtottan, kezében a félhosszú bot. Kalapja karimáját az eső kitartóan üti, ezzel adva ritmust a táncnak.

A vadászok egyszerre lépnek elő elől és hátul. Kivont karddal, szó nélkül teszik a dolgukat. Négy ugrik oda a hírvivő elé és
már suhannak is a pengék. Amaz megrogyasztott lábát kitolja maga alól, felegyenesedik, a bot már keresztbe fordulva a levegőben repül a négy vadász felé, de ennek a mozdulatnak sincs még vége. Nem állítja meg testét, amikor függőleges
helyzetbe ér. Engedi magát zuhanni tovább, közben az eleddig behajlított lába megint csak hajlik és erre ereszkedik majd le, hogy nyugalmi pozícióba érkezzen a két hátulról felé rontó vadász teste alá. A pengéje kirobban a hüvelyéből és egy apró mozdulattal függőleges helyzetben is van. Leérkezik, a lábát teljesen behajlítja.

A két vadász érezte, hogy a vad őfeléjük támad ki, de olyan gyorsan mozdult, hogy reagálni nem bírtak. Csak lassítottak, és a fegyvereket támadóból védekezőbe helyezték – ősi mozdulatsor, ha nem tudod bizton, hova mozdul az ellenfél, inkább védd magad és egy momentummal később végezd be a támadást, amikor már biztos a helyzete. Kettőjük közé
érkezett az, akit le kellett volna nyilazni, mint az erdei nyulat. Egyikük kilépett oldalra, miközben a védő tartást felvette, a másik pedig csizmájának talpával rúgott a vad hátára. Elvéthetetlen volt a rúgás. Jó, hogy a mestere nem látta; az eredmény persze ugyanaz – nem érte volna meg a következő mozdulatát a vadász.

Lábát behajtja a testsúlyát teljesen ráhelyezve, kaszáló mozdulatot tesz a másik lábával. Penge volt a hátra erősítve, de már csak a tok volt ott. Amíg megfordult a saját tengelye körül ki is egyenesedett, és a pengét előretolva, becsúsztatta azt a védelemre emelt kard mögé és lemetszette ellenfele fejét. Fordult tovább és hárított. Másik lábán volt már a súlypont, és még egy lépés az ellenfelektől a távolabbi irányba. Megállt, két lábán állt már, hátrahajolt, mint a nádszál. Hallotta a törzse felett elsuhanó pengét. Arcába tolult az eső.

Mellérúgott. A vad olyan gyorsan mozdult, hogy ő belelépett a semmibe, majdnem beleborulva a szemből érkező társak
nyakába. Az utolsó pillanatban megállította saját tehetetlenségét. Hátracsapott, törzsmagasságban suhant a pengéje, a mozdulat közben nyújtotta ki teljesen a karját. Tudta, ezzel a mozdulattal nem lehet becsapni egy ilyen képzett harcost, de arra jó volt, hogy nem tudott így amaz visszatámadni rá. Elrobogtak mellette a társai.

„A kurv'anyját!” - szaladt át a gondolat mind a négy agyán, akik a vaddal az imént még szemben és pengényi távban voltak. Ritkán láttak valakit ilyen gyorsan és pontosan küzdeni. Menekülés közben, testét kiegyenesítve tolta fel a pengét
és minden erőlködés nélkül vágta át a bőrvért nyakrészét, és metszette le társuk fejét. Jó lesz vigyázni vele! Legyezőre váltottak. A két középső közvetlenül a kardját hátrarántótársuk jobb- és baloldalán támadott, a másik kettő másfél pengényire kilépett. Lecsaptak.

Felegyenesedett és kilépett az előző gyilkos mozdulatból. Továbbtolta a pengét, amely az előbb bele akart marni, és belépett abba a távba, ami közte és a gyilokeszköz között volt. Pengéje a fickó hátán suhant végig, enyhe íve befordult a nyak és a fej közé, megtámaszkodva a csuklyás izmokon, lágyan felfeszítve a fejet. A vadász fejét a lépés elemi ereje
metszette le. Amikor utánanyúlt, hogy levágja a fickót, pontosan a hátához ért a halálraítélt mellett elrobogó vaddá
szánt vadász. Nem volt lendülete már taszítani rajta. Eddig tartott a küzdelem, ez a vége – suhant át a gondolat az elméjén.

A mozdulat nem kerülte el a figyelmét. Látta, hogy hátracsapó társának „vágtak”, már nem tudja megmenteni. De előnybe került, mikor el akart a szerencsétlen mellett lépni, ez a „szélember” már rajta is volt a társán. De nem volt elég hely kettejük között. A nyílgyors vad a baloldalához ért a hátával és történetesen ő jobbkezes volt. Csak egy vágás – gondolta – és vége. Teljes erejéből vágott a hírvivő irányába. Gyilkos csapás volt. Csattanás. Penge fogta fel a fegyverét és felfelé hárította a súlyos vágást. Saját lendülete dobta el az elbízott vadászt.

Nem volt mit tenni, hátradobta a pengéjét és a még el nem dőlt, imént lefejezett ember felé lépett. Hatalmas, félig ütés, félig vágás találta el a védelmére odarántott fegyvert, mely egyszerűen kettérepedt az erős támadás alatt. A lépésnek
már nem volt értelme, akkora lendületet kapott hátulról, hogy zuhant az elterülő szerencsétlen után. Fájdalom mart a hátába.

„Itt az alkalom. Ez a sok barom képtelen megölni ezt az embert. Most elkaplak!” A másodjára lefejezett ember másik oldalán rohamozó vadász felmérte a helyzetet. Nincs tovább ennek az embernek – itt szeli ketté. Felrántotta a félig emelt
kardját, hogy az eldőlő futár kellő irányból dőlhessen bele.

Megérezte a pengét, melyet épp végső ágynak szánt a harcos, aki előtte állt és egyszerű fogást váltva akarta őt elnyársalni. Ő pedig csak belefekszik a felkínált pihenőhelybe! Zuhanás közben bal lábával fél lépésnyit tett előre, ezzel aláállt a még mindig kezei között fejetlenbe. Féloldalt fordította a törzsét, elzúgott a penge mellett. Felcsapott a kezével és elkapta ellenfele fegyvert tartó csuklóját. A vadász oly stabilan állt, hogy megtartotta őt is, és minden gond nélkül felegyenesedhetett. Ott állt közvetlen mellette a fickónak. Egy mozdulat, és a kard kifordult amannak a kezéből - „testes barmok ezek itt mind” -, elhúzta a rabolt pengét eredeti gazdájától, majd megtolta azt és lemetszette a fejét vele. Ez a penge eléggé életlen volt.

Látta, hogy a társa egyszerűen fel fogja nyársalni a vadat. Kissé nyugodtabban lépett közelebb. Ezzel el is szúrta minden lehetőségét, ami megmaradt. Látta, hogy az emberük elfordul, felegyenesedik, majd megöli társát. Támadott. És belelépett a félig elfordított és elé tartott fegyver vonalába. Ő is eldőlt, és ő is fej nélkül.

Egy szemben és egy hátulról. Egy kidőlve ájultan. Amaz, mintha menekülne. Betojt, vagy mi. Emez pedig meg fog halni, a fej felett megindított, majd oldalra mozdított pengétől. Úgy is lett. Fej nélkül maradt ez is.

„Rohadék! Ki a franc ez? Ez levágott bennünket, mintha csak papírból lennénk!” Elfutott, mint az a bizonyos nyúl, akit nem sikerült lenyilazni. De szerencsétlenségére, nem nézte meg merre fordult, csak elrohant. Egyenesen bele két magasra emelt lópatkóba.

Megnézte még egyszer az összes vadászt, majd odasétált a lovához. Jól van, jól, kis Csillavér. Ügyes vagy. Megpaskolta a lovát, megnyugtatta, majd lehajolt a nyomorékká taposott fejvadászhoz.

„Eltörtétek a pengémet, kutyák”. Elővette a másikat, amely rövidebb volt egy kicsivel, mint az, amely eltörött. Felemelte a nyöszörgő embert a grabancánál fogva, majd egy sima vágással a kövekre küldte a szerencsétlen fejét. Elengedte a testet is. Vérpermet szállt az arcába.

„Ez egy nő!”.

Nem volt több gondolata, a feje lehullott a kövezett útra.

Kinyújtotta a pengét oldalra és kissé maga elé. A fejét felemelte, hogy az ömlő víz lemossa arcát. Megfordította a pengét, hogy a másik oldalát is mossa a víz. Kiegyenesedett, leengedte a kardot maga mellé és kissé előre. Egy gyors mozdulat és a víz lecsobbant a penge két oldalán, mosta magával a vért is. Eltette a fegyvert a hüvelyébe, lesöpörte kezének élével a nyeregről a ráömlött vizet. Már csak fertályóra és célban vagyok – gondolta.

Elérte a várost. Körülbelül 200 lépés széles lehet az a folyó, amely közte és a célváros között húzódik. Egy széles kőhíd, a túloldalon őrség. Be kell csak lovagolnia. A szignummal a nyakában nem lesz gond. Ide való ember ő is, mint sokan mások. Nem beszélve a közben ismét csak a hátán lobogó futárok által hordott zászlóról.

Megtámadni egy hírvivőt – ritka eset. Nem éri meg az a Ház a második reggelt, amelyik erre a lépésre szánja el magát. Az a házfő, aki ilyen parancsot ad ki, már biztosan a kárpit mögött érzi magát és a teljes Házat. Éppen ezért, nem biztos, hogy el kell szánnia magát ilyen szélsőséges lépésre, hisz már úgy is a halottak közé van sorolva...

Akkor vajon mégis, miért akarták elveszejteni őt?

Persze, ki van képezve ilyen támadások ellen, mert nem kérdéses, hogy a futárok nem azért vágtáznak végig a fél országon magukkal cipelve mindenféle leveleket vagy titkos dolgokat, mert nem fontos annyira, hogy másnak is nagyon az legyen. De mégis, aki ilyen tettre szánja el magát, az valamit nagyon tud...

Kedves játékosok, kedves fórumolvasók!

Az itt következő mese nem az én eredeti ötletem alapján íródott. Bár már tíz tavasznyi idő telt el azóta, hogy először pengeváltásba kerültem a rovások alatt olvasható ismeretlenekkel, mégis, úgy érzem ebbe a kalandba ismét be kell szállnom.
Az eredeti ötlet szerzőjét persze nem ismerem, hiszen a krónikások mindig pergamenről, pergamenre viszik a legendákat. Egy ilyen legendába én is becsöppentem azóta. Azok, akiknek most új köntösbe öltöztetve, új közegbe helyezve most elmesélem a történetet, remélem, legalább annyira élvezni fogják azt, mint én annak idején, amikor az én mesélőm nekem
mesélte el. Tette ezt egy fogadó mélyén, valahol a Vörös Ló szemében.
Aki nekem elmesélte ezt a történetet, reményeim szerint, most ismét hozzám fog lépni abban a bizonyos fogadóban, hogy most én legyek az, aki tanítványként lebbenti le a fátylat egy régi-új legendáról. Meghallgatja azt, újraformálja azt, átértékeli azt, és szeretettel vesz részt ismét benne, immáron, mint szereplő.

Köszönöm, hogy tanítvány lehettem. Köszönöm, hogy tanítóvá lehettem.