Háromfejű Árnyak (Játéktér)

A férfi unott arccal bólint. Félrevon, majd írni kezd egy pergamenre. Valószínűleg a neved írhatja, majd felpillant.
- A könyvtár melyik részéhez szeretne hozzáférést? Tudja ettől függ az engedélye na és persze a tagság ára.
Kérdőn mered rád, az arca pedig fásult. Igencsak rá unhatott már erre a munkára, de az is lehet hogy csak a nap végére kezd el hazavágyódni.

Felállsz az asztaltól, hogy visszavidd a reggelid maradványait a pulthoz és fizess. A fogadósné lány bájos mosolyt villant rád. Valószínűleg nem lehetnek túl sokan, akik eltakarítják maguk után az asztalt.
- Jaj, nagyon szépen köszönöm hogy visszahozta. Igazán kedves az uraság! - villant rád egy szégyenlős mosolyt. - Most tetszik fizetni, vagy nyissak magának egy papírost? Úgy hallottam a Főnök szolgálatában áll. Az összes emberének külön papírosa van. Ha már sok van a rovásukon fizetnek egy összegben.
Alighogy ezt kimondta, a fiatalnak tűnő elf lány jelenik meg a Fogadó ajtajában, kezében egy sötét csomaggal.

- Varázsló? - képed el a lány. - Fogalmam sincs, hol lehet ilyen. De a többiek tudják. - teszi hozzá egy fellelkesült mosollyal. - Vagy...te nem hallod őket? Hogy lehet hogy csak engem?

Arcán úgy váltakoznak az érzelmek, ahogy az égen a felhők formája. A döbbenet és a lelkes vigyor után most a félelem árnyai kúsznak a szemei felé. A kislány tényleg nagyon sok mindent nem tud...

Végre tisztán sétálhatsz vissza a szobádban, tagjaidban a kellemes kimerültséggel, amit csak egy kiadós testmozgás után érezhet az ember. Hosszú egy nap volt, sokminden történt...
Meditálni kezdesz. Először csak a be-bevillanó zavaros emlékképek ugrálnak a szemeid előtt. A templom...Ashan a falhoz vág...a kocsmai verekedés...menekülés...Bagoly...az akasztás...aztán a képek silányulni kezdenek, végül megszűnnek teljesen. Átadják helyüket a csendnek, ürességnek és a semminek.

/A mai napért jár 5 Tp/

Egy új nap kezdődik. Túl vagy az első éjszakádon amit a városban töltöttél, annak ellenére, hogy valószínűleg vérdíj van a fejeden. Frissen kelsz fel és szokásod hoz híven ágyad szélén ülve átgondolod az előtted álló napot. Minden reggel számbaveszed amit aznap tenned kell. Kiskorod óta erre tanítottak. Most bajban vagy. Mit is kell tenned? Testőr akartál lenni. Ebből nem lett semmi. Illetve ha jobban belegondolsz mégis, csak a védelmed tárgya lett egészen másik személy. Főúr helyett egy tolvajvezér...remek kilátások. Semmi feladat nem jut eszedbe amit ma csinálhatnál. Talán edzéssel kéne töltened a napot? Vagy a várost indulj el felfedezni? Fejpénzzel a nyakadban nem lesz könnyű. Mindenesetre, előbb lássuk a reggelit.
A 3 aranysárga belű tojás pillanatok alatt eltűnik a gyomrodban, ahogy a kenyér és a kupa bor is. Ezzel megvolnánk. Már csak valami cél kéne a mai napra...

Mielőtt elrohanna, a fiú még elrebeg egy hálás köszönömöt, aztán magadra hagy a könyvtár hatalmas épülete előtt. Ostobaság lenne tovább álldogálni ott egymagadban, így hát benyitsz a hatalmas kapuján.
Hosszú lépcsősor vezet fel egy fél emelettel magasabbra, a kőlapok pedig úgy tűnik reggel láttak utoljára felmosó rongyot - most pedig már bőven benne járunk a délutánban. Hamarosan egy zöld szőnyeg jelenik meg a lábaid alatt; észre sem vetted hol kezdődött, egyszer csak feltűnt hogy már azon sétálsz. Aztán megpillantasz néhányat a hatalmas könyvespolcok közül.
Épp csak egy pillantásnyi időd van. Ugyan miért is lenne több? Ez már csak így van. Egy pillantás, aztán valaki beléd köt. Teljesen természetes dolog.
- Kérhetném a nevét? - nyekergi egy idősödő férfi. - Tudja, csak regisztrált tagok léphetnek a könyvtár területére.

Egészen fellelkesült a kislány az ötletre, úgyhogy fogod a fülbevalókat és kiosonsz a házból. Már kicsit ismerősebb a terep, így nem tart sokáig megtalálni a hátsó ajtót. Ügyesen visszacsukod - bár bezárni nem tudod - ha szerencséd van fel sem tűnik nekik hogy itt valaki bejött... Csak az ezüstök és a fülbevaló hiánya miatt foghatnak gyanút.

/Temető/

Mint kiderült a kislány talán tíz lábnál távolabb nem tud elszakadni az ékszerektől - vagy attól, aki viseli. Ahogy az is kiderült, hogy könnyen zavarba tud hozni a folytonos fecsegésével. Ha a tömegben válaszolsz neki néhányan kicsit megütköznek. Nem minden nap látnak magában beszélő félelfet...
A temető a városhoz képest nem túl nagy. A parcellák és sírhelyek számozásán először meglepődsz, aztán nem érted, végül mosolyogsz rajta. Az 1. után 1+1. jön, majd a 3., 3+1. és így tovább. Mikor rájössz hogy nem látsz páros számot eszedbe jut, hogy házszám táblát sem láttál olyat, amin páros szám lett volna. Fura egy dolog, de legalábbis nagyon érdekes.
Rövidesen a megfelelő sírhelyet is megtaláljátok...többször is elmentek mellette, mert azt hiszitek csak a szemetet és az elszáradt virágokat hordják oda a többi sírhelyről. Aztán észreveszed a törött fejfát is és rájössz hogy az nem szemétkupac hanem egy rendkívül gondozatlan sírhely.
A lány, mikor közlöd vele hogy bizony ez lesz az a sírhely sírni kezd...illetve produkálja a sírás összes látható jelét - kivéve a könnyeket. Még soha senkit nem láttál könnyek nélkül sírni. Mindenesetre semmi hatással nincs a szellemképre hogy kihoztad ide, vagy hogy a sírra dobod a fülbevalókat. Csak a kislány sír néha szívszaggatóan, néha hangosan, néha hüppögve...mindenesetre könnyek nélkül...

Szeretett barátod halála mélységesen felzaklatott. Most mihez kezdj? Bosszú? Ez megoldás lenne? Ijesztő hogy ilyen gondolatok borzolják fel az elméd. Úgy döntesz jobb, ha visszatérsz a Fogadóba és elteszed magad holnapra.
Kérésedre - vagy a hangsúly alapján inkább parancsodra - visszaindultok a fogadóba. Talán kapsz egy szobát, ha már ennyire kellesz ennek a Bagolynak.
A vacsorád - ez megdöbbentő - újdonsült főnököd állja. A hús ízletes, a kenyér pedig ropogós. Nem épp ilyen ételhez szoktál a kolostorban, de mindenesetre nagyon ízletes. Csendben eszel, így percek alatt végzel - sietsz is fel a szobádba, hogy visszavonulj.

/17. szoba a Fogadóban/

Hosszú volt ez a nap. De még nincs vége. Nem, nem lehet. Edzened kell. Legközelebb gyorsan és csendben végzel az áldozattal, vagy bárkivel aki beléd köt. Ha ma is így tetted volna, Ashan talán még mindig élhetne. A kardod lecsatolod a hátadról és gondoskodó mozdulattal rakod az ágyadra.
Már megszoktad hogy mindig veled van. Még alvás közben is. Ki tudja kinek jutna eszébe rádtörni az éjszaka kellős közepén. Bizonytalan időket élünk.
A fölösleges ruhákat is az ágyra dobod. Csak egy ágyékkötő marad rajtad. Emlékszel hogy fáztál az első gyakorlatok alkalmával a havas hegycsúcsokon...aztán szépen lassan megtanultad, hogy lehet védekezni a hideg ellen az elmével.
Jóleső érzés gyakorolni. Bár tudod hogy húsz évig is gyakorolhatnád, mire látványos fejlődést érhetnél el a harcművészetben tanító nélkül - megnyugvással töltenek el ezek a mozdulatsorok. Nem feledkezhetsz meg a testi erődről sem...A tökéletes mozdulatok mit sem érnek megfelelő erő nélkül. Ha el akarsz érni valamit, tökéletes egységre lesz szükség...néhány erősítő gyakorlat után megpihensz...teljesen leizzadtál. Talán fürdened kéne. Ynev nagyrészén az emberek talán havonta fürdenek, de egy harcművész...az elme tisztasága kevés. A testet is tisztán kell tartani.
Meditálhatnál is - jut eszedbe. Ha már egésznap nélkülözni kényszerülsz elméd csendességét, legalább este jut rá időd.

A suhanc úgy tűnik nem akar átverni. Reménykedik a számára busás fizetségben. Bizony elég nagy összeget jelent neki egyetlen rézérme. El sem tudnád képzelni, hogy így tengesd az életed...napró-napra. Hogy attól függjön az ebéded, hogy jókor vagy-e jó helyen és megállít-e egy utazó a könyvtárat vagy valami fogadót keresve.
Egy rövid sétával eljuttat téged a célállomásra, közben igyekezve valamiféle barátságos beszélgetést kezdeményezni - ami lassan már faggatózássá aljasodik. Szinte mindent megkérdez rólad. A neved, hogy honnan jöttél, hol a családod, miért jöttél ide, a szája szinte be sem áll...csak győzzél minden kérdésre válaszolni.

Lassan indultok el, mintha csak könnyű esti sétát tennétek a városban, akár a szerelmesek. A kérdésedre-kérésedre, hogy belehúzhatnátok egy kicsit megszaporázzátok a lépteiteket, de belül érzed, hogy akár lélekszakadva is rohanhatnátok, az is lassú lenne. A jéghideg balsejtelem kígyózik körülötted.
Perceken belül egyértelművé válik számodra hogy a város központja felé haladtok. Ahogy közeledtek, a tömeg is egyre nagyobb és nagyobb lesz, és mintha majdnem mindenki egy irányba tartana. Ez olyan mint egy....nem, erre gondolni sem mersz, hiszem szeretett barátodról van szó.
A főtérre érve égető lándzsaként hatol beléd a felismerés, hogy a rossz megérzéseknek mindig igazuk van. Ez egy akasztás helyszíne lesz pillanatokon belül...sőt...ha jól körülnézel, nem is egy, hanem....hét...Lassan az is világossá válik hogy kiket és miért akasztanak itt fel.
- A hét bűnös, akik itt halálukra várnak, aljas módon szervezkedni mertek hőn szeretett hercegünk és a kyr előkelők ellen. - ahogy ezt felolvasta a kikiáltó, meg is látod az első elítéltet a tér közepén felállított akasztófáknál.
A hóhér rutinszerű mozdulatokkal rakja a nyakába a kötelet, aztán megrántja az álványon a kart....a férfi pedig alig tíz hüvelyknyi zuhanás után az örök alvás italát fogyastja...
Sorban érkezik a többi halálra ítélt, amikor az utolsónál felismered Ashant.
- Bár tisztázatlan körülmények merültek fel arra nézve, hogy mit is keresett ez a nemesített ork a szövetkezők társaságában, de a bírák egyöntetűen úgy találták, hogy bűnös! - az utolsó szót erősen megnyomta, a következő pillanatban pedig már ő is a másvilágról nézi csak az élőket...

A kislány boldog mosollyal az arcán néz rád. Úgy tűnik megnyugtatja hogy már nincs egyedül.
- Nem voltam ám mindig egyedül. Nagyon régen, mikor még apu élt, néha itt volt a bácsikám is. Egy nénivel jött mindig, aki általában sírt, de a Pierre bácsit sem látta senki. Ő sem értette. - a javaslatodra hogy a temetőbe menjetek egészen felélénkül mélabús gondolataiból.
- Ó, igen, persze hogy elmehetek. Melissával gyakran mentem ki innen. Mindig felhúzta a fülbevalót, nekem meg valahogy mennem kellett utána...fura volt...de megszoktam. Olyan mintha annak a fülbevalónak meg nekem mindig ugyanott kellene lennünk - mosolyog vidáman, te pedig elszorult szívvel nézel hol a lányra, hol az ékszerekre...

A lány meglepődése néhány pillanat alatt egy boldog mosollyá alakul és szinte csacsogó hangnemben folytatja erősen gesztikulálva a kezében tartott babával.
- Ó, hát az anyukám már nagyon régen meghalt. A születésnapja után nem sokkal. Azt az ékszert, amit a kezedben tartasz, apuval vettük neki és megengedte hogy én adhassam oda neki. - csacsogása hirtelen szomorú hallgatásba csap át. - aztán mindenki meghalt. Először beteg voltam. Sírtak is valamiért. De nem értem, hiszen meggyógyultam. - tárja szét a kezeit. - Kivittek valami nagy csomagot az ágyamról, de nem tudom mi lehetett az. Azóta nem beszél velem senki. Úgy tesznek mintha itt sem lennék. Gonoszak! - azzal a bábu feje hatalmas koppanással találkozik a padlóval. - Aztán később, apu meg a testvéreim is elkezdtek öregedni. A bátyám ideköltözött a feleségével, ami furcsa volt, mert csak egy év volt köztünk és én még mindig nem vagyok olyan öreg mint ő volt...amilyen ő volt...mielőtt meghalt. Most a gyerekei élnek itt. Már ők is felnőttek. És képzeld, nemrég jött egy kislány is. Egészen pici még, azt hiszem az ő lányuk lehet.
A kislány beszámolója valószínűleg a legtapasztaltabb tudós főket is megdöbbentené - suhan át rajtad a gondolat. Hogy lehet még mindig itt ez a gyerek? Már...rég meg kellett volna térnie az őseihez...