Játékos és nem játékos karakterek - leírások és ötletek

Bureana Geana

Éveket szolgáltam a rendemben, ahová apám által kerültem be, hosszú évekkel ezelőtt. Varázslónak képeztek ki, aki a császár szolgálatában áll. Emlékszem, reményekkel telve léptem be első alkalommal a kapun, melynek nem voltak szárnyai, amiket a szemeim láthattak volna. Persze voltak, de mint ifjú varázsló, nem lehetett esélyem sem azok felfedezésére. Számomra, mint minden beavatatlan számára úgy tűnt, hogy csak az ajtó tokozása van meg.

Később megismerkedtem a rendem tagjaival. A varázslótanoncokkal, a tanárokkal, de a könyvtárosunkkal is. Szerintem ő volt minden idők legnagyobb varázslója...

A császári rend tagjaként a császár utasításának megfelelően kellett a cselekedeteimet végrehajtani. Egy kis csapatba kerültem, miután a képzésem befejeződött. A csapatnak el kellett jutnia egy kis városba, majd ott kellett felkeresni a vezetőséget, a kapcsolatokat ki kellett alakítani. Nekem a konkrét feladatom a mellénkrendelt katonák vedelme volt. Nem okozottgondot a feladat.

Ez nem azt jelenti, hogy az itt eltöltött évek alatt nem voltak nehézségeink, vagy problémáink. Dehogynem! Nemegyszer magam is a halállal táncoltam egy dallamra, és sajnos nem egy mellénk osztott katona volt, aki végülis ezeken a táncukon a halállal, egyben az utolsó táncuk is volt. Feladataink nemegyszer sokkal többet követelt meg tőlünk, mint amit a kiképzésünk megenfedett volna.

De az élet ilyen, nem kell szeretni, élni kell azt, ha az ember elhatározza magát a császár mellett...

Így tettem. Később kaptam egy megbízást. Ismét el kellett látogatnom a kolostoromba, ahol annak idején tanultam. Meg kellett keresnem egykori mestereim és ismét tanulnom kellett. Ezek a tanulóidők már csak frissítést kellett adjanak nekem, hiszen a tudás a birtokomban volt. A tanulsáom oka az volt, hogy el kellett mennem Abyrnossba, és ott be kellett állnom egy rendbe, hogy ott szolgáljak.

Ennek nem örültem. Hajóra kellett mennem rakományokat kísérni. Szolgálni a folyó szellemét. És természetesen, minden rangomat elveszítenem, mert aki abba rendbe beteszi a lábát, mindent előlről kell kezdenie.

Első lépésként nagytudású mágiaismerők kérdezgették ki az embert. Ez tovább tartott, mint a rendes vizsgáim tartottak annak idején. De nem ez volt a bosszantó. A legtöbb kérdezőnek nem voltak kézzelfogható mágiahasználati tapasztalatai, csak elméléleti szintű. Igaz, abban nagyszerűek voltak mindannyian.

Aztán jött a gyakorlati időszak. El kellett helyezkednem egy varázsló mellett és a mindennapi munkájában segíteni. Ezt elég nehezen viseltem el, jórészt azért, mert jómagam legalább akkora tapasztalattal rendelkeztem, mint a gyakorlatoztatóm.

Telt az idő, hamarosan meg kellett volna kapnom a rend tagságát igazoló szignumot. Mindent hibátlanul teljesítettem, mégis elutasítottak. De nem akkor, amikor kellett volna, ha nem felelek meg az elméletin, hanem akkor, amikor már a tagjukká kellett volna válnom. Felháborító volt, ahogyan megszégyenítettek engem.

Vissza kellett térnem a rendembe, ahol beszámoltam a történtekről. Szomorúan vették tudomásul alkalmatlanságom, majd adtak valamilyen tessék-lűssék feladatot. Ezzel csak tovább rontották megalázotság-érzetemet. Nem volt maradásom többé a renden belül.

Kiléptem hát a poros könyvtárak világából, hogy a magam útját járjam. Sokáig bolyongtam mindenféle komoly cél nélkül, mire találtam egy nekem való falut, távol a világtól, valahol a Járhatatlan Tölgyes mélyén.

Apámat is ideköltöztettem, magam mellé, aki a falu gyógyítója lett. Magam pedig a környéket járom, és vigyázok annak rendjére. Később találkoztam egy bölccsel, aki magát csak Utazónak hívja, és akit mesteremnek szólítok azóta...

Jellem: Föld;
Személyiség: Távolságtartó, Rendszerető, Hűséges;

Vékony testalkatú, kissé alacsony, barna hajú és fekete szemű nő. Mindig kedvesen mosolyog, el sem tudja az életét képzelni mosoly nélkül.

Ruházata mindig selyemből van, ami bármilyen színű lehet, csakúgy, mint a puha csizmáinak egyike. Látszik rajta, hogy nem közönséges halandó, gazdagságban úgy, mint a modorában.

Ignaas

A kihalt úton egy karaván halad mindösszesen, sehol semmi, csak a puszta erdő.
-VIGYÁÁÁÁZZ! TÁMADNAK! -Kiálltja a karaván közepe táján a baloldalon egy kísérő, ami után közvetlenül be is csapódnak az első nyílvesszők.
A kocsi oldala mögé ugrik és közben veszi elő a számszeríjat a hátáról. Látszólag csak vaktában lő, de a lövések nyomán a bokorból fel-fel hangzó jajgatások ennek az ellenkezőjét bizonyítják.
Amikor alább hagy a nyílzápor és nyílt támadásra szánják el magukat a támadók, az egyik kocsira dobja a fegyvert és hosszúkardját kihúzva ugrik fel a lovára, hogy a rohamozó ellent onnan tizedelje.
A csata rövid, de véres. A rajta ütés meghiúsult, a támadók veszteségeik láttán meghátrálnak, a karaván védőinek egy kisebb csoportja üldözőbe veszi őket, nem sokára vissza is térnek a már megkötözött foglyokkal. A másik csoport közben szabaddá teszi a hozzáférést a szekerekhez, amik egyikében sincs áru.

A közeli városba vonulás előtt a csapat átöltözik. A fiatal fegyveres is ledobja a vértől és portól csatakos utazó kabátját és felölti lovagló ruháját, rajta az ékkövekkel díszített, arannyal körbe futtatott Ravenal szignummal.
-Remek ötlet volt tőled, Ignaas, ez a karaván, az áru kockáztatása nélkül sikerült lépre csalni ezt a rablóbandát, amelyik már annyi kárt okozott.

Személyiség: föld
Aura érzet: Higgadtság és melegség.

Megjelenés: Magas, jóképű, erős és büszke. Szőkés haj, smaragd zöld szem. Tekintetéből kedvesség és erő sugárzik.
Ruházat: lovagló kabát és bőrruha.

Boguor

A fényes bálterem pompázatos látványa nem részegíti meg az inast, inkább unja ezt a látványt, mint élvezi. Egy ősz, magas férfihez lép, aki láthatólag kívűlállóként figyeli a sokaságot. A fülébe súg.
-A fiad megérkezett.
Az idős ember arca láthatólag felderül, de mint múló szeszély tűnik tova a hirtelen érzelem, korához képest gyorsan feláll, legyint a sokaság felé, majd eltűnik egy alig látható ajtóban.

Az előtérben a nyurga fiú türelmesen vár, amikor hellyel kínálják elutasítja, de meg nem szólal közben. Alig telik el negyedóra és jön az apja is. A rokonságot letagadni se lehetne. Az idős férfi átöleli fiát, ezt követően a bejáratra mutat. A fiú csak bólint. A néma játék kifejez minden örömöt és minden bánatot egyszerre.

Amikor hazaérnek hangzik el az első szó az apa szájából.
-Feküdj le fiam, hosszú út áll mögötted, fáradt vagy. Holnap is felkel a nap.
A fiú szólásra nyitja száját, de apja megelőzi.
-Hosszú évekig nem láttalak egy éjszakát még várhat.

Személyiség: föld
Aura érzet: Tiszta nyugalom, metsző hideg realitás.

Megjelenés: Magas, jóképű, kicsit esetlen, de büszke. Szőkés haj, acél kék szem. Tekintetéből látszik, hogy zárkózott, de őszinte, nem rontotta még meg a világ.
Ruházat: lovagló kabát és bőrruha és öv.

Fantynuss

Egy nador család hetedik gyermeként láttam meg a napvilágot. Apám egyszerű szűcs volt, anyám a gyerekeket nevelte. Komoly gondot jelentett mindez, hiszen hat lány után én voltam az egyedüli fiúgyermek, akiről azt gondolták, apja nyomdokaiba lépve viszi tovább a családi hagyományt. Nem így lett.

Vonzalmam a fegyverekhez hamar felszínre tört. Apám legnagyobb fájdalmára és anyám még nagyobb bosszúságára többet voltam a kovácsműhelyben, mint a szűcsműhelyben. Sok verést kaptam ezért, de nem tudtak elérni vele semmit. Az a gyönyörűség, ahogy a gyilkok készültek, számomra mindent megért.

Hamar jó viszonyba kerültem a fegyverkovács fiával, aki kardforgatást tanított nekem. Sokat gyakoroltunk és edzettünk, szüleim legnagyobb bánatára. Egy idő után már meg sem vertek, rájöttek, semmit nem érnek vele. alig jártam haza, keveset voltam velük. Azon sem lepődtem volna meg, ha megkapom tőlük: nem vagyok a fiuk többé.

Bár ezt nem kaptam meg, tizenhat évesen mégis elhagytam őket. Útra keltem Naoenao-ba, a király udvarába, ahol testőrnek jelentkeztem. Sokat tanultam barátomtól, a fegyverkovács fiától, de nem eleget. A harcossal szemben, akivel ki kellett állnom, hogy bizonyítsam rátermettségem, esélyem sem volt. Viszont a szerencse fényes csillaga felragyogott életem egén.

A királyi testőrségi gárda vezére látott bennem valamit, valamiféle tüzet. Azt mondta, hogy az egyetlen hibám, hogy nem tanultam harcolni. Nem tudtam eldönteni, mennyire volt igaza. Mikor felajánlotta, hogy kitaníttat kardforgatásból, már nemn is érdekelt.

Hosszú idő volt, mire sikerült elsajátítanom minden fortélyt. Viszont akkor már igazán kiváló harcosnak éreztem magam. Talán az is voltam. Az elbizakodottság mindenesetre nem tett jót. Mesterem is észrevette rajtam, hogy elbíztam magam. Közbenjárt az "érdekemben" a Gárda vezérénél. Nem kerülhettem a testőrségbe. Hiúságomat azonban könnyű volt meggyőzni arról, hogy sokkal jobb helyen a határvidéken. Mesterem ismerte a nyelvet, amit a gőgöm megértett. Még hálás is voltam neki, hogy elintézte számomra ezt a posztot.

Sok telet éltem meg Donheeim Shantaai-ban. Átkoztam a napot, amikor ide vetett a sors. Semmi nem történt. Soha. Teltek a napok, egyik a másik után. Az unalom megölni készült éppen, amikor egy csuklyás érkezett. Érdeklődve néztük. Nem beszélt. Nem vette le a csuklyát. Csak leült a tóval szemben, és nem mozdult.

Sok idő telt el így. A csuklyás kiléte egyre jobban érdekelt minket, de nem láttuk még csak az arcát sem. Nem mozdult és nem beszélt. Enni is talán akkor evett, mikor mi aludtunk. Majd egyszer történt valami. Felállt és hozzám lépett.

- Adj fegyvert. Arkot.

Csuklyáját ekkor sem vette, de hangja valamiért más volt, mint a nador férfiaktól megszokott. Földöntúli kábulatban indultam el kardot keresni neki. Legnagyobb meglepetésemre nem mozdult arról a helyről, ahol hagytam, mikor visszatértem az arkkal. Amikor átnyújtottam neki a fegyvert, elvette és levette csukjáját, hogy szemembe nézhessen, miközben megköszöni.

Elmerültem a jégkék varázsban. Nőt olyan gyönyörűt még életemben nem láttam. Fel sem merült bennem, mit keres ő itt, a határvidéken? Miután kifejezte háláját, visszaült a "helyére". Csukjáját azonban már nem tette vissza. Mindenki ámulatba esett, amikor meglátták, ki is az idegen. Vagyis inkább mi.

Némi színt hozott az életünkbe. Velem hamar jóban lett. Barátok lettünk, bár eléggé tartózkodó barátok. Soha nem engedett magához túl közel. Mintha titkolna valamit. Mindenesetre értelmet adott az ittlétemnek: megfejteni a titkát és vigyázni rá, bármilyen helyzetben...

A Gyilkos

Régi dolgok ezek.

A kis város, amely nevelt, mint egy utca, mint egy sikátor, ma többet jelent nekem mindennél. Ezen kívül nincs semmim. Bár az élet adott nekem egy lehetőséget, amikor Filio mester magához emelt és elkezdett tanítani engem, és én ki is használtam, mégis, ezek a képek nem az én emlékeim.

Anyám vert engem rendesen, mint más a keleti szőnyeget szokta. Azért, mondta, mert neveletlen vagyok. Na hiszen! Neveletlen. Igen, nem mosakodtam, és nem javítottam a tetőt. Nem érdekelt. Mentem volna valahova, nem akartam azt a kis falut.

Apám sem volt különb. Ő is vert. Isten fattyának tartott, aki csak zabálni tud, de tenni bármit, nem.

Mégis. Ez az én gyermekkorom. Nem tehetek róla. Ahol most vagyok, jobb tán? Mondd meg Lelkem, jobb? Dehogy. Csak más. Itt megvan mindenem, semmire sem kell panaszkodnom. Van ruhám és ételem. Mindennap elvégezhetem a tisztítókúrát, a gyakorlatsorokat, az edzést. És megkapom a nőt
is; minden nap, vagy amikor akarom. Ezt mindig megköszönöm a mesternek. Ez utóbbit nem kapja meg mindenki itt. Pedig nem vagyok egyedül.

Tizenkét tanítvány tanul a Kortalannál. Mindenkiből testőrt, vagy gyilkost faragott az elmúlt időkben. A tanulásnak lassan vége. Egyre többször megyünk el különböző feladatokat ellátni. E feladatok általában csak kémkedések.

Nem erre vagyunk elsősorban kiképezve, de követni valakit legalább olyan nehéz, mint úgy megölni, hogy senki ne tudjon róla. Főleg, ha az illető tucatnyi testőrrel van körbekerítve.

Igen, ölni. Ölni.

Ez az én dolgom. Ölni. Csak ehhez értek, meg az öléshez is persze. Öltem már puszta kézzel, kardokkal, tőrökkel, de volt olyan nő, akit a saját hajcsatjával öltem meg. Megölök bárkit, bármikor.

Nem alszom sokat. A képzések alatt megtanultam egy perc alatt teljesen kipihenni magam. Ehhez kell a teljes nyugalom. Nyugalom nélkül nem lehet kipihenni magamat.

Ezek a kialvatlan dolgok zavarnak engem a legjobban. Ilyenkor csak nagyon nagy önkontrollal tudom az állatot visszatartani, ami bennem lakozik. Ha nem segít a meditáció, akkor mindig kell a nő. Az a rinya mindig megoldja a problémámat. Nem kertelek neki, csak megkapom és oda megy, ahova akar. Gondolom, Filio mester nem keveset fizet neki. És elsősorban nem a szolgálatokért, hanem a kussolásáért. Egyszer megölöm, ha nem lesz hozzá kedvem többé. Ha lesz, akkor is...

Betegnek tartanak. Nem mondják, de látom rajtuk. A nebuló társaimon látom ezt a legjobban. Kissé tartanak tőlem. Kivéve az amelyik mindig koslat utánam, amikor épp van egy kis pihenőidő. Mit akar? Egy lány, vagy mi. Idősebb nálam vagy két évvel. Este, reggel, amikor fürdöm mindig bejön, de kinek kell egy ilyen nő? Nekem? Mehet a pokolba! Tudom róla, hogy időnként megvágja saját magát,
kínozza saját lelkét. Nem tiszta ő sem. Itt senki nem tiszta.

Nem kell nekem szerelem, vagy miről próbált beszélni az egyik alkalommal. Ha sokat jár a szája, akkor neki sincs sok hátra. Megölöm és akkor nem lesz gondom vele többé.

Hamarosan el kell mennem valahova. Filio mester mondta már. Lehet vissza sem térek. Még előtte be kell épülnöm egy helyre, valami hírnöki dolgot kell elvégeznem. Azt mondta az előzőről, hogy azért küld engem mert már jobb vagyok, mit ő, ha gyilkolni kell és nincs szükség a mágiára. Ez utóbbiról meg azt, hogy nem lesz nehéz, csak időm nem lesz a pihenésre, és lehet, hogy kissé meg leszek zuhanva, mire visszatérek. Remélem nem lesz olyan hosszú idő. Azt a lányt csak nem kellene bántani.
Jobb napokban majdnem olyan jó vele, mint a húgával. De őt megöltem... egy rosszabb napomon.

Igen, beteg vagyok. De megölöm, aki ezt elmondja nekem. Előbb azonban el kell mennem Hírvivőnek, ahhoz be kell öltöznöm nőnek.

Jellem: Tűz;
Személyiség: Kitartó, Távolságtartó, Makacs, Fegyelmezett, Pontos;

Ruganyos testalkatú, középmagas, barna hajú és fekete szemű, vékony ajkú ember. Tekintetében gyilkos düh ég, nem egyszer nem is ura önmagának.

Ruházata, ha épp nem dolgozik valamilyen feladaton, akkor zöld bőrnadrág és zöld bőrmellény. A mellény alatt valamilyen laza szöveting. Lábán lovaglócsizma, hátán mindig fegyver.

Phibra

Donmeei Shintaai

A hegyek messzire nyúlnak. A nap lenyugvó fénye csodálatos bíborba burkolta a tájat. A harcos tüzet gyújt. Hideg éjszakára számít. Társai, a váltás még nem értek le a a megfigyelő pontról. Shintaai Mainoo előtt elterülő tó, mint vérrel teli medence csillogott a lemenő nap fényében.
A napsugarak eltűntek a hegyek mögött, feltámadt a szél, belekapva időnként a még oly gyenge lángocskába. A leült a tűz mellé, tenyerét felé tartva melegedett. hirtelen mozdult, úgy pattant fel, mint akit íjból löttek.
A nesz mögüle jött. Arkját maga előtt tartva várta, mi fog történni. feszült figyelem ült a barlangrendszer ezen pontjára.
A félhomályból hosszú árny tűnt fel. A lány akaratlanul hátrébb ugrott. Nyers bőr harci ruházata ráfeszülve engedelmeskedett minden mozdulatának.
-Ki vagy?
Kérdezte ellentmondást nem tűrő hangnemben.
-Fantynuss.
Az ark leereszkedett a lány kezében. Arcára visszaült a nyugalom. Letelepedett a tűz mellé, és egy szót sem szólt többé. A férfi mellé telepedett, de nem beszéltek. A lány, arcát a szélbe fordítva, meditációba kezdett. Így teltek az estéik az Északi Fényben.

Megjelenés:
Hosszú fehér haj, jég kék szemek. Hófehér ingét itt ott bemocskolta a szolgálat pora, nyersbőr nadrágja és mellénye viszont jó szolgálatot tesz a hideg ellen. Fegyvereit javarészt a hátára erősített fegyvertokokban tartja. Arcát festék borítja, Abyrnossi és Nadîr-i jelek, amik eléggé sok ellenérzetet keltenek az őslakosokban.

Személyiségjegy: Tűz
Auraérzet: nem egyértelműen tiszta, keverednek benne a jegyek. A vöröstől a feketéig a fehéren keresztül eléggé sokminden megfordul benne, érződik, hogy nem letisztult egyéniség, több csoport "keveréke".

Ikuno Ajabe JK

Shagír

A hegyek köz megbúvó Shinwara kolostor melyet a nem tul népszerű Ono Szokjo nagymester szelleme és tanítás kisér, ki megprobálta harmóniába hozni a Napkeleti ősi Shin-quor szellemét harmónizálni a hodító Napnyugati civilizácíó kecses hárítókesztyűjével. Szokojo Nagymester ki Abryssi vándorlása során gondolta ki uj stílusának alapjait ami nem aratott osztatlan örömöt a Öreg Tradíciókat követő Nagymesterek között. Ezért csak egy távoli a kietlen hegyek köz megbúvó kolostorban kezdhette meg a tanítást, de azóta négy generácíó sarjadt ki a kolostor falai közül. De ez a mult a jelenben müvelt teraszos kertek és gyümölcsösök vezik körül a távoli kolostort ami virágzásnak indult hála a Kabata Háznak.
Holnap magam mögött hagyom a megszokott környezetet és uj tapasztalatok szerzése és a kolostor patronálásának hálájául elindulok a Kabata Ház egyik karavánjával a távoli Sytisbe. Vajon milyen lesz a távoli birodalom és mi vár ott rám ?

Megjelenés

Alacsony napbarnított bőrü, széles arccsonttal fekete hajjal amit hátul összefog és zöld mandula szemmel áldotta meg a sors. Közönséges szürke vászonruhát visel bő pantallót melyet bokában összefog. Mokaszín szerű szarvasbőr lábbelit hord ha szükségét érzi felsőtestét fekete bőrpáncéllal ovja rendszeres társa még egy egyszerű hárítókesztyű valamint a Shin-quor amit egyetlen drágább ruhadarabjával erősít a oldalára egy széles jó mínőségő olajzöld selyemövvel.

Személyiség: Víz
Auraérzet: Aurája nem kelti egyértelműen melegség érzetét, hanem különösen hullámzó áramlás, melyben hideg és meleg váltogatja egymást, ahogy a csigavonal feketéje birkózik a rétegeit elválasztó fehérrel. Mindehhez visszafogott erők érzete társul.

Íjász
- második rovás -


„A lovast elnyelte a rengeteg, Leventét pedig magával ragadta a jótékony ájulás.*
Igen, ezt már megéltem én is. Korábban, mielőtt még megtanultam volna a Háború Művészetét”.

Családom korán elveszítettem. Nem emlékszem anyámra, vagy apámra. Nem tudom lehettek-e testvéreim, vagy egyke voltam. Igazából, azt sem tudom, hogy mely vidékről származom. Első emlékeim egy hajóútról szólnak. Gyermek voltam, nem éltem még akkor hét tavaszt sem. A kapitány vehetett fel a hajóra, miután – nyilvánvalóan – megölték a családom. Arra emlékszem, hogy hatalmas vihar volt. A teljes legénység talpon volt, mindenki a dolgát tette. Jómagam is kivettem a sorom, mely valamiféle kötelekkel való bajlódás lehetett. Kemény munka volt, melynek el nem végzéséért korbács, vagy még rosszabb lehetett a jutalom.
Ezen a hajón „szolgáltam” nem egy nyáron keresztül, amikor egyszer csak a kapitány meghalt. Nem tudom pontosan, mi volt az ok. Talán egy rivális kapitány, talán egy hasonlószőrű első-, vagy másodtiszt. Hamarost nem is voltam többé ezen a hajón. Megszöktem egy óvatlan pillanatban, amikor egy északi, talán gorg-vidéken vesztegelt a hajó.
Szökésem nem volt a legjobban időzítve. Rá kellett ébrednem, hogy ezen a zord vidéken az olyan vékonyka fiúcskák, mint amilyen akkoriban voltam, nem élnek meg egyedül.
Az első két hétben nem volt gond, mert a hajó nem futott ki – nem tudom, mire várhattak –, amin elkerültem erre a vidékre. Addig tudtam lopni, tudtam valamilyen minőségű ruhákat szerezni a hajóról. De miután a hajó elment, már nem volt többé élelmem. A hajóra nyilván nem akartam visszamenni és suvikszolni a deszkát minden nap minden órájában.
Maradtam hát ezen a kietlen, sík, és mindenütt hóval borított, jéghideg vidéken. Reméltem, hogy ez a hideg télnek számít és nem a nyárnak, mert akkor nem sok esélyem lehetett a jövőre nézve.
Tévedtem. Ahogy teltek a napok, majd hetek, egyre hidegebb lett az idő. Minden zordsága ellenére, ritkán kaptam azért eledelt a vidéktől. Két három naponta sikerült helyi vadra szert tennem. Ezek a vadak nemigen akartak nekem engedni, de muszáj volt ennem, így nem adtam fel a küzdelmet.
Egyre jobb vadász lettem. Eltelt két hónap és már minden nap el tudtam fogni, vagy le tudtam vadászni egy kisebb vadat, amit gyorsan meg is süthettem magamnak. Nem tarthatott sokáig ez az idő sem. A napok teltével a vadállomány egyre nehezebben volt becserkészhető, egyre kevésbé volt bővelkedő – valószínűleg más vidékre vándoroltak, amit én akkori fejemmel nem tudtam még felfogni.
Jött a tél, és én egyre inkább fáztam, egyre inkább éreztem, hogy bizony itt, ha nem történik valami javulás akkor nekem
befellegzett, a telet nem tudom túlélni egymagam.
Az állatok beleit kimostam egy patakban, majd hagytam megszáradni. Sokat kellett küzdenem, hogy az odatömörülő rókák ne lopják el és ne váljon hasztalanná addigi munkám. Egymagam persze a „ravaszdikkal” nem tudtam boldogulni, maradt hát a napi küzdelem.
A beleket, összesodortam, ez használt cérna gyanánt. Tűt egy nagyobb hal szálkáiból készítettem. A varróeszközökre azért volt szükségem, mert az idő csak hűlt napról napra, és nem tudtam nagyobb vadra vadászni, a kisebbeknek pedig nem volt elég nagy a bőrük, hogy betakarjam magam velük. Összeférceltem hát őket, hogy ruhám legyen.

Szerencsém volt. Még mielőtt a legnagyobb hidegek beköszöntek volna a tájra, találkoztam a hely lakosaival. Gorgok voltak. Az ő egyik törzsükkel futottam össze. Vagy inkább ők leltek rám. Épp vadra lestem. Ők már messziről láthattak engem – biztosan így lehetett – mert amint elejtettem a vadat, már ott is voltak mellettem.
A vezetőjük egyenesen felém jött. Még a nyúlra rá sem tettem a kezem, mikor megállt előttem – nem több mint tíz egészséges lépésnyire – és csak annyit mondott: íjász. Nem is értettem mit mondott, de ha tettem volna is, biztosan ugyanolyan értetlenül állok, mint ahogyan tettem.
A férfi kora számomra meghatározhatatlan volt. Testét medvekörömyni méretű pikkelyek borították a fején, csakúgy, mint a lábának izmosabbik felénél, vagy az alkarján és hátán. Később megtudtam: a nép, mellyel találkoztam úgy nevezi magát, hogy Gorg
Nem voltak egy tucatnyian sem. Hirtelen jött ijedségem után lenyúltam az elejtett – és immáron bizton elvesztett – vadért, és a vezérüknek gondolt harcos felé nyújtottam azt. Ebben a mozdulatban véltem meglelni önnön értéktelen életem szabadságát. A harcos nem mozdult. Ugyanolyan nyugalommal állt velem szemben, mint néhány szívverésnyi idővel ezelőtt. Egyik keze ügyében egy velem egymagasságú és súlyú csatabárd, melyet a földre helyezve támasztott meg, míg másik kezét még mindig felém irányozva, ismét kiejtette azt az egy szót: [íjász.
Ők lettek a törzsem. Később megtudtam a szó jelentését is és igazolta a fegyverem, melyet mindig magamnál tartottam abban az időben.
A harcosok vezére már akkor a nevem akarta mondani, de én nem értettem. Bemutatkozni nem tudtam igazán, nem értettük egymást.
Elmúlt a tél, majd jött a következő. Lassan cseperedtem. Megerősödtem, megtanultam nagy vadra lőni, megtanultam az ő fegyverüket használni, azt a hatalmas méretű csatabárdot, lassan megtanultam a nyelvüket.
Beilleszkedtem közéjük.
És ahogy beilleszkedtem közéjük, úgy felejtettem el lassanként a korábbi életem, mely már nem jelentett számomra semmit. Mindent megtanultam tőlük, a törzs teljes értékű tagja lettem. Persze voltak hiányosságaim, mint például az erő. E nép tagjai ugyanis számomra elképzelhetetlen erőknek parancsoltak. Még a nők is. A férfiak azonban olyan hatalmas energiákat voltak képesek mozgósítani, hogy egy málhás állatot felemeltek. Sokszor azon gondolkodtam, hogy miért is nem viszik saját maguk azokat a málhákat, amiket vinni kellett.
Amiben viszont én voltam a jobb, az egyértelműen az ész volt. A ravaszságom messze kiemelkedő volt hozzájuk képest. Ami az ő erejükkel ötvözve, messze a legerősebb törzzsé tett bennünket. A portyáink, melyeket a délebbi országokba vezettünk a legsikeresebbek voltak minden törzs között.
Igen, abban az időben a mi törzsünk volt a legnagyobb és legerősebb.

Aztán eljöttek a változások. Törzsünk vezetője egy portya alkalmával megemlítette nekem, hogy ő nem kíván visszatérni a saját törzsi területére, hanem inkább áttelepítené az éppen kirabolt földekre a teljes törzset. Akkor kezdődtek a változások.
Nem mentünk vissza. Itt maradtunk kissé délebbre, a melegebb földeken, ahol nyáron olyan meleg volt, hogy a vastagabb bőröket levehettük magunkról és lecserélhettük kisebbekre és vékonyabbra. Itt tanulhattam meg a lovat megülni, melyet igen könnyűnek és szórakoztatónak találtam. És persze nagyon praktikusnak is, hiszen az utat megtenni sokkal hamarabb meglehetett.
Aztán jöttek a lovon való vadászatra indulások. Hamarosan igen jól íjászkodtam, akár visszafelé is képes voltam a feszítésre.
Sajnos a törzshöz tartozásom nem tartott tovább nyolc télnél. A helyi uralkodók nem nézték jó szemmel a mindennapi tevékenységüket, alkura pedig nem voltunk hajlandók. Ez a gorgok szemlélete volt. Cserébe persze nagyon csúnyán elpáholták a teljes törzset. Én magam épp egy vadászaton voltam. Mikor visszaértem már nem volt csak hamu az, ami mintegy két télen és tavaszon keresztül a család törzshelye volt.
A vadászat ugyan sikeres volt – ha az egész törzsnek nem is jutott volna belőle – de hova menni immáron nem volt. Megmaradtam hát magam harcosának, aki csak magának ejt zsákmányt és csak magának süti azt az esti nyárson.
Talán lesz egyszer valakivel megosztani.

Íjász
- első rovás -

Velőtrázó sikoly hallatszott a patakpart irányából. Megszakadt az ének. Tarjániak, nyékiek egyszerre ugrottak fel. A férfiak fokosuk és kardjuk után kaptak, tucatnyi kéz nyúlt az íjakért, tegezekért.
Levente felpattant a nyeregről, megragadta a fokosát, és inaszakadtából rohant a patakhoz. Többen szaladtak a nyomában, kivétel nélkül férfiak.
A bokrokon átgázolva három szolgáló érkezett futva a patak felől, a hosszú copfos lány nem volt köztük. A lányok sikoltozva rohantak tovább, nem lehetett őket megállítani, valamitől nagyon megrémültek. Kitépték magukat a férfiak kezéből, és kiszaladtak a rétre.
Levente és Boda áttörtek a sűrűn, de akkor már hallani lehetett a veszett morgást. A patakpartra érve borzalmas látvány tárult Bodáék szeme elé. A mosolygós, karcsú lány szétmarcangolt teste felett egy hatalmas, fekete párduc lakomázott. Bal első mancsával földre szorította a tetemet, és a gőzölgő beleket tépdeste a vértől ázott gyolcsing foszlányain keresztül.
Levente kiáltására a párduc bömbölése válaszolt. A fiú megmarkolta fokosa fanyelét, és tett egy lépést a megtermett állat felé, de Boda ráüvöltött:
- Vigyázz!
A bátor feszítette az íját. Pendült a szarvasbélből font húr, a vessző a vadállat oldalába vágódott.
A párduc elpördült a tetemtől. Szívós állat lehetett, mert fel sem vette az oldalát átverő vesszőt. Bodáékra vicsorgott, és Leventére vetette magát.
A fiú a fokosával hadonászva tartotta távol magától, közben egy folytában üvöltözött Bodának, hogy lőjön már, ne totojázzon annyit! Pedig Bodának gyorsabban járt a keze, mint Levente szája. Alighogy, kilőtte az első vesszőt, máris a következő után kapott. Pattanásig feszítette az íjat.
Boda második vesszeje is eltalálta az állatot.
Megelevenedett az erdő, jórészt ekkor értek oda a többiek. Kardok és fokosok éle villant, a férfiak rávetették magukat a szörnyetegre.
Az emberek elhűlve néztek a párducra. Annak ellenére, hogy két vessző tollas vége meredt elő az oldalából, még mindig állta a sarat. Megsebezte egy kard, valaki koponyán vágta a fokosával. Nem
kellett volna, mert az ütés még jobban megvadította. Vérbe borult pofával ugrott neki az egyik tarjáninak, és ledöntötte a lábáról, de nem támadt rá. Az állat megijedt a sok embertől. Életösztöne átugrasztotta a Sarason, és „illa berek, nádak, erek”, pillanatok alatt eltűnt a sűrű aljnövényzetben.
Pattantak
az íjhúrok. Ketten egyszerre lőttek a vadállat után, de a vesszők célt tévesztettek. Az egyik fatörzsbe vágódott, a másik elsuhant a bokrok közt.
A férfiak lihegve néztek egymásra.

• Az anyja kínját, micsoda gyönyörű állat volt, még életemben nem láttam ekkorát! - jegyezte meg az a férfi, akit lábáról döntött a vadállat. Kezek nyúltak érte, felsegítették a földről.
  
• Kétszer is belelőttem, de fel sem vette — morogta mérgesen Boda.
  

Egy tarjáni máris magyarázattal szolgált:

• Egyszer láttam egy szívlövéses vadkant. Úgy futott, mint a nyúl, mi meg loholtunk utána. Térdig kopott a lábunk, mire kiszenvedett. Szívós állatok ezek, bátor.
  
• Az már igaz.
  

Egyedül Levente foglalkozott a szerencsétlenül járt lánnyal. Letérdelt mellé, azt se tudta, hogy nyúljon hozzá.

• Emberek, ez még él!
  

A férfiak körbeállták a szétmarcangolt testet. Komor arccal nézték, meghümmögték, de nem szóltak semmit. A lány lába aprókat rúgott, ajka alig láthatóan remegett, szeme tompán csillogva meredt a semmibe, véres kezével a kitüremkedő beleit markolászta. A fű vöröslött a vérétől.
Levente látott már kiomlott szarvas beleket, zsigerelt vaddisznót, de hogy mi lakozik odabent egy emberben, azt most látta először.
Elborzasztotta amit látott, de undort nem érzett. A fiúgyermekeket már nagyon fiatalon
hozzászoktatták a vér és az eleven hús látványához, hogy később ne legyen gond, ha ölni kell. Mert egy férfinak előbb vagy utóbb harcolnia és ölnie kellett, ha férfi akart lenni...
A lány záróizmai elengedtek, Levente arcába csapott a bűz. A fiú felállt.

• Ki volt ez? - kérdezte Boda.
  
• Csak egy szolga - felelte az egyik tarjáni.
  
• No, ennek már annyi - mondta valaki hátulról.
  

A lány kiszenvedett.
Egy darabig mindenki csöndben maradt. Levente nagy sóhajtással vette tudomásul, hogy a gatyája csurom vér a térdénél.

• Nyilazhattál volna gyorsabban is - mondta Bodának.
  
• Célozni ki fog?
  

Levente nem állt le vitatkozni a bátorral. Bodát a Tarján legjobb íjászának tartották, mielőtt megházasodott volna, sorra nyerte a tavaszünnepi versenyeket.
Boda intésére ketten fel nyála holtak a holttestet a kezénél-lábánál fogva, és elindultak visszafelé a
kellemetlen teherrel. Levente azonban nem ment a többiekkel. Felkapta a földön heverő fokosát,
és átlábalt a patakon.

• Te meg ha' mész? - szólt utána az egyik nyéki.
  
• Mindjárt jövök.
  
• Mesze jár az már. Gyere vissza, ne bomolj! Egy sebesült párduc nem játék!
  

Levente mintha meg sem hallotta volna. Ment előre rendületlenül, még csak vissza sem fordult. Eltűnt a fák közt.

• Utána menjünk, bátor? Mégiscsak az előd fia...
  
• Majd a lovakkal - felelte a férfi.
  

Pedig micsoda takaros teremtés volt, bosszankodott Levente. Őszintén sajnálta a szerencsétlenül járt kislányt, és bőszen haragudott a párducra.

– Két vesszővel az oldaladban és a fejsebeddel úgysem húzod sokáig, addig nem nyugszom, amíg kiterítve nem látom a bundádat! - fogadkozott a „nem cselekvés bajnoka”, aki az áruló jeleket követve haladt a sebesült állat nyomában. A fokoscsapás okozta erős vérzés jól láthatóan mutatta
a párduc útját. Levente úgy okoskodott, hogy az állat hamarosan elfekszik valahol a sebek miatt. Döglődni fog. Ekkor óvatosan megközelíti, és egy jól irányzott homlokcsapással végleg megpecsételi a
sorsát. Abban reménykedett, hogy Boda vesszői nem halálosak, mert így elveszne az ő dicsősége: egy döglött párducot bárki megfokosozhat, ahhoz nem kell nagy bátorság.
Egy bokor tövében mintha dézsából öntötték volna a vért, bőven jutott belőle még a környező
fatörzsekre is. A bozót ágai letörve, az avar felkavarva. Kínlódik, már nem húzza sokáig, gondolta Levente, és még óvatosabban haladt előre. Csapásra készen emelte a fokosát.
A vérnyomok egy irtásig vezettek. Az irtás hosszában emberkéz alkotta farakások árulkodtak egy
település közelségéről. A favágók azonban eltűntek, a délutáni vihar nyilván hazahajtotta őket, s azóta egyikük sem jött vissza munkálkodni.
Levente egy pillanatig eltöprengett azon, hogy vajon melyik nyéki nemzetség települése lehet a közelben. Nem lett okosabb... aztán észrevette, hogy eltűntek a vérnyomok.
Meghökkenve nézte a földet. Sehol semmi...
Visszasétált egy kicsit.
Vércsöppök rubinjai csillantak az egyik fűcsomón...
Veszett morgás hallatszott a közeli farakás tetejéről.
A fiú megpördült.
A párduc rávicsorgott, a vadállat alig két karnyújtásnyira lapult a feje fölött. Lábra tornázta a testét.
Levente felkiáltott a rémülettől. Úgy ugrott hátra, mintha kobrafészekbe lépett volna, de szerencsétlenségére megbotlott egy feldolgozatlan farönkben, és a fenekére huppant.
A sebesült párduc rávetette magát a fiúra...
Levente sikolyát visszhangozta az erdő...
Boda keze megállt a lova szerszámozásában. Tisztán hallotta az üvöltést, amit a szél hozott el a Saras-patak partjáig.

• Ezt elkapta...- csóválta a fejét Ügek. -Szerencsétlen gyerek!
  
• Lóra! - kiáltotta Buda.
  

Zolta lovasai nyeregbe pattantak. Átcsörtettek a bozótoson, aztán a patakon. Nem siettek túlságosan, mindannyian tudták, hogy a fiúnak már befellegzett.

A sebesült állat nem is annyira leugrott, mint inkább lecsúszott a farakás tetejéről. Boda vesszői még mindig ott meredeztek az oldalában. Nehezen vonszolta magát, nyilván minden erejét felemésztette, hogy felkapaszkodjon a farakás tetejére. Utolsó dühével támadt Leventére.
A fiú ösztönösen cselekedett.
Csizmája talpával pofán rúgta a fenevadat, és gyorsan odébb gurult a nedves füvön. Hanyatt fektében odacsapott a fegyverével, a fokos feje megkoccant a vadállat agyarán.
A párduc megrázta a fejét, és az egyik mancsával odakapott Levente lábszárához.
A fiú felüvöltött a fájdalomtól. Maga alá rántotta a vérbe borult lábát. Megpróbált felpattanni a földről, de a párduc átkapaszkodott a vastag farönkön, és mindkét mancsával ránehézkedett a restére.
Végem! - futott át levente agyán az utolsó gondolat.
Ekkor lópaták dobogása hallatszott, valaki sebesen közeledett az irtás hosszában. A bőrmellényes, prémsapkás férfi vágta közben feszítette az íját. Tíz lóhossznyira lehetett a farakástól, amikor útjára indította a vesszőt. Látszólag minden erőlködés nélkül tette ezt, szinte nem is célzott.
A fekete tollú vessző átverte a párduc szívet.
A titokzatos lovas kikerült a hanyatt döntött Levente látóteréből, de ugyanebben a pillanatban egy vonalba ért a farakással, és újra meglőtte az állatot. A vessző átütötte a vad koponyacsontját,
vashegye a nyakszirtjén bukkant elő. A párduc teste elnehezült, és Leventére borult.
A fiú jobbra kapta a fejét.
A lovas az íját feszítve fordult vissza a nyeregben; hat szívdobbanásnyi idő alatt a harmadik lövésére készült.
Ez képtelenség! - gondolta Levente, de ugyanebben a pillanatban a harmadik vessző is átverte a párduc testét.
Az íjászt elnyelte a rengeteg, Leventét pedig magával ragadta a jótékony ájulás.^*

Arem Adrot

Anyám mesélte gyermekkoromban, hogy amikor még pongyolás voltam, úgy történt az eset, miszerint egy konok és hideg reggel meglátogatott minket egy igencsak öreg és alacsony ember. Mint mondta, sámán volt. A messzi Hegyi Királyságból érkezett, havat, hideget és rettenetes vihart hozva magával. Anyám azt mondta, hogy azon az estén, bár a vihar volt oly nagy, hogy a várost tízszer tíz a szám ahányszor le lehetne fedni területben, mégis, megmaradt minden jószág a környéken, minden ember megmaradt a kárpiton innen.

Apámhoz jött, aki egyszerű kovács volt.
A sámán^* azt mondta neki, hogy készítsen magának jóféle kardot, vértet, de ne olyat, mint amilyet a nemeseknek szokott. Olyat, amilyet igazi csatákba, háborúkba visz az ember magával, hogy életét védje vele és másokét oltsa ki. Apámban felhorkant valami, aminek útját nem lehetett állni. Tett, ahogy a sámán szólt.

Nem ugyanolyan ember volt már, mint a sámán érkezése előtt, bár csak néhány szót váltott az öreg nodarral. Az akarata azt mondta, hogy szerezzen dicsőséget magának az udvarban azáltal, hogy harcol az Úr szándékában, hogy ott legyen, amikor szüksége van reá a nagy háborúban.

Apám neki is állt még aznap reggel, ahogy megfogant az akarat az elméjében. Napokig tart egy jóféle kard, s a hozzája tartozó vért kikalapálása. Nem pihent sokat, csak annyit, amennyit kellett az elme frissességéhez. Mikor napokra rá elkészült a karddal, volt annak széles vasa, erős markolata, és igencsak súlyos keresztvasa is, kiadta a segédjének, Peernek, hogy álljon neki a vértezet vasának, legyen belőle sok erős hosszú szál, melyből majd kikovácsolnak vaskarikákat, meg lapokat a vérthez. Peer értette a dolgát, nem először kapta apámtól utasításba a feladatot. Nekiállt hát, hogy haladjon is a munka – ne csak szóval teljen a nap.

Apám elment a bőröshöz és vett két, vagy tán három rőf újnyi vastag bőrt. Maga szabta ki a saját termetére a darabokat belőle, s amikor elkészülte a vért darabjai, maga szegecselte meg azt,majd tekerte körbe a kard markolatát is vele. Mindkét munka remekmű lett, nem volt korábban ilyen erős páncélja, vagy nemesen edzett kardja, melyet kovácsolt. Jól állt a kezében a fegyver és tökéletesen passzolt a kivert bőrvért is reá. Nem az első vért volt, amit az Ardún had valamely katonájának készített. Igaz, hogy korábban csak, mint tömegterméket állította elő az Úrnak a megfelelő kardokat, tőröket, vérteket és egyéb hadi kovácsárukat, most magának készült a felszerelés, olyan, mely korábban még sosem, s olyan, melyet mellé tesznek, ha mégsem marad meg az élők között valamely csatában.

Anyámnak adta ki, hogy szerezzen maga mellé szolgát a házba, hogy mikor visszatér, ne a lepusztult és sivár ház fogadja, hanem maradjon meg minden minőségében megfelelőnek. Úgy lett.

Ő maga pedig elment a bíboros úrhoz, mikor az a városba ért, és szólást kért tőle. Megkapta, jelentkezett hát az Ardún hadba, mint katona. Annak idején volt képzésen, még az őneki gyermekkorában. Nem vallott szégyent. Akkor sem, és a jelentkezésének sem az volt a célja, hogy megtegye.

Persze, ismét meg kellett erősödnie hitében, amit a rövid katonai pályaalkalmassági után végre is kellett neki vinnie. Az Úr egy felkent papját látogatta meg a kaszárnyából minden nap, hogy lelkével megfürödjön a „”Tisztaság Vizében”.

Bekerült egy osztagba. Épp nem háború lévén egy lovag mellé került, akinek az Urat kellett dicsőíteni, s akit pedig Reuumnak hívtak.

A lovag mellett aztán hamar kivolt a szolgálat. Alig egy fertályév múlva, egy délelőtti napon kapta Reuum a hírt, miszerint Sehhelt bíboros parancsára jelentkeznie kell annak színe előtt, az Úrnak egy feladata lesz számára, melyhez szüksége lesz négy megbecsült harcosnak is. Apám volt az egyik, ha nem is az első a négy közül. Purgálni voltak aznap délben egy városszéli házban, ahol egy többgenerációs család élt mindennapi tiszteletben. Helyi elmondások szerint a család feje szinte egyik pillanatról a másikra megszállott lett és megölte két testvérét. Démon szállta meg a testét, letörve a „Szentséget” tisztelő házfő akaratát, és tébolyult módon, habzó, véres szájjal pusztított mindent, amire ért keze, foga és körme.

Hamarost értek ki, mikor is Reuum nekiállt a megtisztításnak, ez a fattyú nekiesett és minden módon kezdte volna ölni a lovagot. Apám és három társa persze nem volt rest a küzdelembe vetni magát. Kardok villantak, megfogva a háborodott testét. Véres volt csakhamar a ház felső lakja, a démont hamar elűzték, megtisztítva a gonosztól a tehetetlenül összeeső testet.

Apám azonban megsérült akkor, amikor a démonirányított test elterült, de még nem adta meg magát: a dög beleharapott a lábába. Bár közvetlen ősöm egy hangot nem adott ki a harapás nyomán, a paplovag megtisztította a sebet, és szent szóval űzte ki belőle a rosszat.

Többet nem tudott egyenest menni a lábán, sánta maradt örökre. Reuum pap pedig tanácsolta neki, hogy térjen vissza a kovácsműhelybe,és ott szolgálja Urunkat, mint ahogy tette azt korábban is az üllő mellől. Ezt erősítette meg a felemelt jobbjában tartott Szent Medalion. Így apám visszatért a tűz mellé, hogy ne lábatlankodjon lassú léptével a szorgos pap és lovagjai körül.

Rendszerető ember hírében állott mindig is az öreg, nem volt szava csak, ha kellett. Nem érte a kolostor falait akkor sem a hangja, amikor elindult az asszonyához haza, és akkor sem, amikor megérkezett. Anyám látta rajta a mérhetetlen haragot, a dühöt, hogy már nem képes úgy szolgálni, ahogyan szerette volna. Nem szólt ő sem. Örült férjének, hogy ismét együtt vannak, és örült, hogy nem járadékból kell felnevelnie csemetéit. Nem örült azonban az embere dühének, hisz az öreg ettől a naptól kezdve még szótlanabb volt, mit annak előtte. A történteket sem azonnal ismerte meg, csak lassan, ahogyan lépkedni tanul a csemete, miután kikerül a bölcsőből.

Peer ekkor már saját útjának volt kovácsa, ezért új kovácssegéd után kellett nézni, aki apám megrögzött szokásait szereti megtartani. Nem volt egyszerű a feladat. De apámat ezúttal az Úr
meghívta a szerencse fellegei közé, mert nem sokkal később egy hozzá hasonlatos alkatú fiatalember költözött a közelbe, s tanulni vágyott, hogy megélhessen. Kosztot, és némi ruhát kapott egy kis napszámmal egybekötve a fiú. Erős volt és nyakas. Nem szólt még annyit sem, mint ősöm, a nevét is csak nehezen mondta meg: Ervoolnak hívták. Nem kért, nem beszélt sokat, keményen dolgozott, figyelt és tanult. Apámnak nem kellett több egy segéd tetteiből, hogy nála megkapja azt, amire szüksége volt. Hamar összeszoktak. Amikor aztán évekkel később elhagyta a műhelyt,még azt sem tudtuk róla, mely tájról vetette ide az Úr őt.

Apám sokkal később halt meg, de mert az Úr szerethette őt, megadatott neki, hogy egy bíboros kezei közt haljon meg, mikor is a mise után rosszul lett. Elmúlt már akkor hatvan nyár a feje felett. A
bíboros pedig a legközelebbi misén emlegette tettét, melyet az Úr szolgálatában kívánt apám tenni, de az nem engedte neki a fegyveres szolgálatot, hanem visszavezényelte a kovácsműhelybe rendet tenni az elmaradott kalapácsütések között. S mert a bíboros igen szerethette az egyszerű lelkeket, maga végezte el a temetési szertartást, és ekkor is fennen hangoztatta, hogy mindenkit a tetteinek egyszerűsége, és a lelkének tisztasága alapján ítélnek meg az Angyalok, akik pedig minden minutumban ottan vannak, ahol mi is éppen.


Anyám ekként emlékezett meg mindig apámról, amikor alkalmunk nyílott egy hosszabb-rövidebb beszélgetésre. Apám halálakor én már messze elkerültem a kovácsműhely lüktető tüzétől. Előbb
nyugatra mentem, hogy kolostorba kerüljek, papnak akart a bíboros. Nem voltam azonban elég ájtatos eme Istenmagasztaló feladatra, maradtam hát egy kicsit csak az egyszerű tanításoknál.

Olvasni, írni még a kolostorban tanultam, s tán itt szedhettem magamra az alázatos beszéd egy formáját is. Kardot ragadni és szembenézni az ellennel azonban már valamivel még nyugatabbra sikerült
megtanulnom, Apologeta és a Nyugati Kapu túloldalán. Itt, a Nagy Hegyek árnyékában nem maradtam soká, mert nem voltam méltó rá, egy helyi nemes lányának heves udvarlása végett kellett oly gyorsan távoznom. Elmentem északabbra, Arcantis fővárosa, Mortalis mellett, a Cortis folyó mentén elutaztam a Vitorlák tengeréig.

Az út nem volt túl hosszú és amilyen rövid volt, olyan unalmas is. A folyó jobb oldalán végig tölgyes húzódott, a másikon pedig szőlősök, amíg a szem ellát. De legalább nem kellett éheznem, hiszen a pénzem fogytán volt. A tölgyes mindig adott nekem makkokat, a szőlősökből is jutott mindig – a lugasok éppen valamivel túl voltak a kacsoláson.

A folyó vitte le a kis bárkát, melyen utaztam néhányad magammal. Az út végén nekem nem volt a hajóban maradásom, mert már eddig is potyáztam. Itt egy félsziget fogadott kisebb várossal, melynek
csak a kikötője volt emberi. Onnan beljebb látomások gyötörtek, ha megszálltam egy fogadóban. Néha azt gondoltam, ennél eltaszítottabb része nincs is Abryssnak – valljuk meg: gyermek voltam még akkor, nem is sejthettem, milyen eltaszított városok tenyésznek beljebb, a kontinens víz áztatta városaiban.

Nem voltam itt sem sokat, talán egy év telhetett el, mikor otthagytam ezt a várost. Ahová eljutottam, tanultam meg a lovaglást, melyet – féltett titkom ez – valamiféle vadonban élő asszonyoktól lestem el, mikor magukhoz bilincselve, idegen bódító szerekbe mártva testem adtam át a boldogító rosszébredésnek.


Igencsak magas, már-már szálfa termetem van, bozontos, hosszú hajam, melyet csak nagy ritkán fésülök. Nem is beszélve az állandó borostámról. Időnként meg szoktam borotválkozni. Persze azt is
inkább az aktuális borbélyház aktuális lánykája végzi el, mintegy előjátékként.

Ezek a lányok persze csak a nemlévő vagyonomra pályáznak és nem arra, hogy meg legyek borotválkozva. Persze ebben semmi különleges nincs, mindenki éli a saját életét, ha tudja. Amikor el vagyok épp borulva, valami kumiszos másnapon, akkor mindenképpen eszembe villan: nekem még van is, de ezeknek a rinyáknak? Nekik nincs, csak a magamfajták ölelése.

No igen, amikor még élt bennem valamiféle életkedv, akkor még azt mondták rám, hogy jóképű vagyok. Ma már ezt nem támasztja alá a lányok által oly sokat emlegetett barna szemem. De nem baj, jó
ez így – máshogy nem lehet úgy sem.

Csak apám ne lásson az Úr mellől – lehet ezért bujkálok el minden elől.

Apám, ki az Úr elé térdelhettél, hogy onnan fényezd az Ő fenséges csizmáját, ne haragudj rám, amiért nem lettem olyan, mint Te! Nem lett belőlem kovács, sem ájtatos, nem lett belőlem senki sem. Csak vagyok. A fegyverhez sem, a pennához sem, az elmék megtisztításához sem értek. Nem lett belőlem purgáló pap sem, sem olyan, aki miséket tart minden vásár után valamely templomban
sem olyan, ki bölcs hadvezér. Nem lett belőlem sem nemes fémet művelő, nem lett belőlem nemes sem.

Elrejtőzöm a világ szeme elől, elrejtőzöm az Úr elől, elrejtőzöm előled, apám! De mielőtt elmennék – talán a kárpiton túlra – engedd meg, hogy még egyszer a bocsánatodat kérjem! Kérlek, bocsásd meg
a nincstelenségem! Bocsásd meg engedetlenségem, hogy nőt kívántam úton-útfélen, hogy olyannal is, ki nem egyedül volt, ki nem családtalan volt. Engedd a lelkem a Te színed elé, engedd, hogy még egyszer megtisztíthassam a lelkem, mielőtt nekiindulnék valamely ország irányába, hogy megleljem utam, hogy ráleljek önmagamra!