New Detroit

/KM/

Na ez mi a francot akar tőlem? Mi ez a bizalmaskodás? Mi ez a baráti hangnem? Arcomra gyanakvás ül ki. Az asztalhoz lépek, és felemelve az egyik bögrét, beleszagolok. Borzalmas. A gyanakvás fintorba torzul, majd visszateszem a bögrét az asztalra.
Nagyon nem tetszik nekem ez az egész. Amikor kiszúrja a dekkem, nem igazán tudom, mit tegyek.
-Az nem az enyém.
Hazudom már megszokott módon. Persze aztán rájövök, hogy teljesen értelmetlen volt, ugyan kié lehetne? Ennek ellenére kitartok állításom mellett, miszerint az nem az enyém.
-Figyelj, az én ismereteimmel sem az Aztech, sem a LoneStar nem megy semmire. Én nagyon örülök, hogy ilyen lelkes vagy, de testhez állóbb lenne valamiféle szerelő munka. Kapcsolótáblák, dekkek... azt is, ott a fotelben... éppen javítottam, de nálam maradt véletlenül.
Oh, igen, ez hihető... vagyis valamelyest hihetőbb. Reflexszerűen a hajamhoz akarok nyúlni, hogy ráigazítsam a jack-emre, de rádöbbenek, hogy az túl feltűnő lenne.
-Szóval, ha lenne bármilyen szerelő munka, annak őszintén örülnék, és ennek a városnak a kis közössége is nyugodtabban aludna.
Az arcomon megnyugtató, kedves, azonban sablonmosoly jelent meg, hogy elnyomjam a gyanakvást.

/Aylen/

Az éppen ébredező nő látványa teljesen eltörli a kincstári vigyort az arcáról, együtt érző, sanda mosoly váltja fel, magába talán rá is kacsint a lányra, akinek a szerencsétlenkedése tettekre sarkalja.
-Ugyan… ülj le! –mondja cseppnyi paracsolással a hangjában, érződik rajta, hogy ez a nő utasítások adásához szokott.
Kecses, ruganyos mozgása és a rutinos mozdulatai elárulják, hogy ő is egy hasonlóan, ha nem ugyanígy, berendezett lakásban lakik.
Nem is nézve, hogy hova nyúl veszi elő a szükséges dolgokat és mire Aylennek feltűnne, hogy mi is történt az asztalon szépen megterítve áll a reggeli, a szokásostól eltérő módon valódi alapanyagokból, egy könnyű étel, valami rántottaszerű, mellé a frissen főtt kávé, narancslé és tea.
A hivatalos beszédről egy hirtelen fordulattal lemond és baráti hangon folytatja:
-Látom, drágám, hogy még nem laktad be ezt a helyet… akkor tudnád, hogy az a patkánymérget nem issza itt senki, ha lesz a fiókban szinti kávét is… valaki azt mondta, hogy a luxus negyedben van olyan is, amit kávébabból nyernek, de ez szerintem csak dajkamese…
Na mesélj mennyire értesz a gépekhez? –szeme a fotelben pihenő dobozra téved.
-Értem! –mondja sejtelmes mosollyal a szája szélén.
-Ezt ne verd nagy dobra… -halkítja le a hangját- de rajtad kívül is vannak itt olyanok, akiknek… mi is a helyes kifejezés? – szemei a plafont kutatják – hát maradjunk annyiba, hogy sok JG szárad a dekkjén… Azt hiszem az Aztech és a Lone keres biztonsági dekást.
A sejtelmes mosoly eltűnik ugyan, de a szemek csillogása elárulja, hogy az érdeklődése nem hagyott alább.
-Akkor leírom… nem túl feltűnően… Holnapután jövök és közlöm, hogy a LoneStarnál leltem neked munkát, Aylen.

KM /A lakásomban/

Szokatlan hangokra ébredek. Álmosan nyitom ki a szemem, múlt éjjel kissé nehezen, kissé későn sikerült elaludnom. A szememet dörzsölve igyekszem rájönni, hol is vagyok, amikor egy idegen hang üti meg a fülem. Csodálkozva nézek ki a fejemből, nagyjából azt sem tudva, mi történik.
-Na álljon meg a menet! Te ki vagy, mit akarsz, és hogy mersz csak úgy rám törni?
A dühtől egészen felébredtem, bár ez ugyancsak a méreg miatt fel sem tűnik. Kikelek az ágyból és a konyha felé indulok, némiképp megenyhülve.
-Áh, mindegy is. Gyere bentebb, mert idegesít, hogy ott állsz.
Akár bentebb jött, akár nem, szerencsére a lakás elrendezése miatt ott is és a konyhában is, de egyébként bárhol tisztán hallhatta, amit mondok. Miközben a reggeli löttyömmel szenvedek, a feltett kérdésen gondolkozom. Mit is mondott Jerks? Hát konkrétan erről semmit.
-Figyelj, azt hiszem passzolom a kérdést. Nem tudom, milyen lehetőségek vannak. Maradjunk annyiban, hogy értek valamennyit a számítógépekhez. Semmi máshoz. Csak a gépekhez, azokhoz is csak úgy ahogy. Te mit ajánlasz?
Közben elkészült a bizalomgerjesztőnek egyáltalán nem nevezhető "energiabomba", aminek a puszta gondolatától felfordul a gyomrom, de normális kaja híján szükségem van rá. Húzóra ledöntöm, aztán kissé émelyegve ugyan, de várom, hogy a lány felvázolja a lehetőségeimet.

/Aylen/

A hajnalhasadás után, már csak órák telnek el, amikor a csengő megszólal. Egy fiatal lány képe jelenik meg a biztonságimonitoron, alig lehet nagykorú, bár ezt a tündéknél nehéz megállapítani, hiszen valahogy ők sokkal lassabban öregednek. Bár szemei egészen másról árulkodnak, mint amiről fiatalos arca. Pár másodperc várakozás után egyszerűen becsúsztatja a biztonsági kártyát az ellenőrző számítógépnek, beüti a kódját és a nesztelenül félre csúszó ajtóban állva, hangosan köszön.
-Jó reggelt, Miss Niu! Barbara Smith vagyok. Az álláskövetítőtől jöttem.
Kezdi a betanult szöveget, és közben előhúzza tarsolyából a kincstári vigyort.
-Az iránt szeretnék érdeklődni, hogy milyen jellegű munkát szeretne végezni és melyik cégnél.

KM /New Detroit/

El sem hiszem. Pedig tegnap még minden olyan szép volt. Ahogy a táj, úgy suhan el az életem is, szülővárosommal együtt magam mögött hagyva a múltam is. Ezért talán hálás lehetek Jerks-nek. Az igazat megvallva van még pár dolog, amiért hálás lehetek neki. De mivel nem szeretek hálálkodni, ezért ezeket a gondolatokat inkább messzire elhajtom magamtól.
Az ablakon kibámulva, a dekkem szorongatva, amit, talán mert drágán vettem, talán mert én vettem, nem szívesen engedek el. Gondolkozom egy műérzet programon, "új otthonom" ugyanis még messze van, de aztán rá kell döbbenjek, hogy ezt el is felejthetem.

Lassan ereszkedni kezdünk. Amikor megáll a monstrum, amivel érkeztem, kilépek és nem akarok hinni a szememnek. Rendezett környék, igényes megjelenés. A reptéren már várnak rám. Ez egy újabb meglepetés.
-Miss Niu? Örülök, hogy megtaláltam. Féltem, hogy elkavarodik.
A hatalmas kocsi, amihez az öltönyös férfi vezetett csak fokozta az ámulatom. Kinyitotta előttem az ajtót. Miután beszálltunk, ő motyogott pár apróságot arról, hogy reméli jól fogom magam érezni, meg ilyenek, de nem igazán volt kedvem beszélgeti.
A csinos házakat, a hatalmas monstrum épületeket és a tiszta, rendezett környezetet figyeltem ,ahogy minden képével elsuhan mellettem. Egy nagyobb, felhőkarcolószerű épület mellett álltunk meg. Kiszáll a nagydarab és kinyitja az ajtót nekem is.
-Miss...
-Ne Miss-szeljen már itt nekem!
Kiszállok, kissé dühösen. Nehezen viselem, ha adják az udvariast. Miután becsukta mögöttem az ajtót, elém siet, hogy az épület ajtaját is kinyissa előttem. Kezd a dolog nagyon idegesíteni. Zavaromban megsimítom a hajam, dekkem keresve végigsimítom tarisznyám oldalát és elégedetten konstatálom, még meg van.
Sunyin nézek körül a csupa márvány épületben. A hapsi megint mondani akar valamit, de mivel nem a legjobb embert választotta a beszélgetésre, hamar befejezi mondókáját.
Felvezet az emeletre. Megáll az egyik szoba előtt. Átnyújt egy kártyát.
-Ez a lakása, ez a belépőkártya hozzá. Gondolom fáradt, a formaságokat majd holnap elintézzük. Kellemes pihenést.
Erre sem mondok semmit. Megvárom, amíg elindul, tekintettemmel követem minden lépését, utána végighúzom a kártyát az erre kiképzett sínben. A led zöldre vált, a zár kattan.
-Ez az.
Sziszegem elégedetten a fogaim között.
A lakásba lépve becsukom magam mögött az ajtót, körül sem nézek, csak ledobom a dekkem az egyik fotelbe és végignyúlok az első ágyon, amit találok. Megint gondolkozni kezdek, de egyre csak egy dolog kattog a fejemben:
~Mibe keveredtem?

//Mindenkinek//

„2054-02-14, Valentin-nap. Az észak-amerikai kontinens mégse a régen elavult szokást felelevenítő vásárlók tömegétől hangos. Mindenki az új reklámról beszél, csodálkozva:
- Tényleg lehetséges lenne?
- Mégis csak jobb hellyé változik ez a világ? –kérdik egymástól az emberek, gyanakodva.
A hirdetés pedig egyszerű, szokatlanul egyszerű, a multimédia általános, hangos, hivalkodó fényreklámjaihoz, trid-felvételeihez képest. Mégis furcsa, kissé bizarr világunkban az egyre növekvő számú kilátástalan helyzetben lévő rászorulón kívánnak segíteni…”
- Barmok! Talpnyaló selyemmajmok! –Foglalja össze, leginkább magában, a hírolvasó érthetetlen szavait David, miközben a recsegő szellentés elnyomja a trid-adás foszlányait. Öblös kezével hátra nyúl és megvakarja a combközépig lehúzott szintibőrnadrág által korábban eltakart rész fekélyes sebeit. Kár is tagadni allergiás a szintibőrre, de hát még se járhat az ember toprongyosan egy ilyen elit környéken.
Rövid erőlködés és az ezzel együtt egyre vörösödő ábrázat, ahogy a durvábbnál durvább sértések közül próbálja megtalálni a legmegfelelőbbet.
- Öltönyke! – Jut végre az eszébe a kifejezés. Közbe egy pillanatra se veszi le a tekintetét az értékes holmijáról, és folytatja a vizelést alkalmi szomszédjára, akivel már két teljes napja megosztja a sikátor szélén lévő hulladéktárolót.
- De már csak egy napig kell elviselnem ezt a szemetet!- Suttogja, mert egyedül nem meri a troll szemébe mondani véleményét. - Bezzeg, ha itt lennének a SAP-os társaim, nem merne ide tolakodni ez a dög!- folytatja a morgolódást.
David az egyedüli élő tagja a Seattle Antimeta Poliklubnak, a többiekkel végzett egy ork motorosbanda szilveszteri rajtaütése…
Az éjszaka eseménytelenül telt a környéken. A kukán csak 10-15 új golyónyom volt, a LoneStar erőszakmentes fellépésének hála, de a füst gránátok hatása például alig volt érezhető a kukában.
David nagyot nyújtózik, miután probléma mentesen kiszabadította a szója szendvics, majdnem teljesen, sértetlen maradékát a Troll hatalmas bakancsa alól. Már tegnap reggel észrevette, hogy valaki bedobta a „szobájukba”, de eddig nem tudott hozzáférni, mert a metahumán taposott rajta, szólni meg nem akart neki, mert ilyen ínyenc falaton nem osztozik az ember. Hiába, a nyugodt alvás és a kellemes reggeli kifésüli az ember idegrendszerét… Kényelmesen leül, és halálos nyugalom szállja meg, amikor egy golyó átüti a koponyáját.
A műérzetes egy hirtelen, rutinos mozdulattal kirántja az Ares Predatort a halott hóna alól, a belső zsebéből kiveszi a, remélhetőleg, nujen ezreket tartalmazó kártyákat. A mai chipjére is meg van a pénz…
A szemetessel szemben, a sikátor túloldaláról figyeltem a jelenetet és együtt érzően megrántottam a vállamat. Sose kedveltem Davidet! Nem volt stílusa!
Tudod én, ezekért hagytam ott Seattlet. Neked mi a történeted, cimbora?
A rövid monológom után illett feltenni ezt a kérdést, had meséljen ő is valamit, amire, majd én nem figyelek. De valamivel el kellett ütni az időt, amíg a vonat odaér az újra kezdés városába, New Detroitba. Érdekes hely lesz, mindenkinek új tiszta RASZ és a képességeknek megfelelő munka… Legalábbis ezt ígérték a hirdetésben…
Az igazi meglepetés csak a megérkezés után várt, amikor kiszálltunk a csak első osztályú kocsikból álló szerelvényből. A frissen épített város átható „új szaga” csapta meg az egyébként szmoghoz szokott orrunkat. A kapuhoz érve már vártak ránk, az újra kezdés jegyében, magunk választotta neveket tartalmazó névkártyák a körben a polcokon. Összesen ennyit kérdeztek, amikor regisztráltam, hogy szeretnék beköltözni és ezért adták is a vonatjegyet.
Megfogtam a saját kártyámat az, egyenlőre szokatlan, „Chad McMillan” nevet tartalmazó fotochippet, majd az egyik közeli terminálhoz léptem és belecsúsztattam, a kijelzőn szinte azonnal megjelent az új lakcímem és az odavezető a legkényelmesebb útvonal terve. Igaz, az a függővasutat javasolta, mégis a mozgó járdát választottam, hogy egy kicsit jobban szemügyre vehessem az újdonsült lakhelyem. A lakótömbhöz közeledve egyre inkább úrrá lett rajtam a kíváncsiság, vajon ez miért jó nekik. Mikor az épülethez értem kicsit meglepő volt, hogy egy portást nyitotta az ajtót, majd a recepciós pultnál álló biztonságiak közül lépett oda hozzám az egyik, felmutattam a kártyát. Szépen elkérte és a kézi olvasóba tette. Meghökkentett, amikor visszaadta és megkérdezte, hogy megmutassa, hogy merre találom a lakásomat. Természetesen udvariasan megköszöntem a kedvességét és mondtam, hogy örülnék, ha nem nagy fáradtság neki. Erre mondta, hogy hiszen ez a kötelessége. Nem vagyok hozzászokva ehhez a gazdag környezethez. A liftben bekérdeztem a tutit.
- A kontinens országai összefogtak, hogy a nagyvárosokban élő söpredéket, akikhez én is tartoztam alig pár napja. – kezdte a válaszát – Beköltöztessék ebbe a csillogó-villogó városba. Ettől azt várják, hogy a városi bűnözés visszaesik. A cégek megkapták a területet és támogatást a város felépítéséhez, valamint az itt dolgozóknak a fizetését állják több, mint egy teljes évig, cserébe némi ipart ideköltöztettek, hogy a beköltözőknek munkát biztosítsanak. Holnap meglátogatja egy alkalmazott, aki kikérdezi az önnek leginkább tetsző munkáról és a képességeiről. Még a héten meglátogatja megint a legmegfelelőbb álláslehetőségek ajánlatával, ha vezetőnek találják alkalmasnak, akkor átköltöztetik a luxus negyedbe, különben itt marad… Én például itt maradtam, mert a kibervereim, miatt biztonsági lettem, de a társam, akivel jöttem adeptus, őt a kerület biztonsági főnökének találták alkalmasnak, ő már a luxus negyedben lakik, a dekásunkkal egyetemben, egyike a városi hálózat biztonságáért felelősöknek. Az adeptusunk mondta, hogy aki magán üzletet választ az állások helyett azt azért megfigyelik, de se fegyvereket nem vették el, se a dekkeket, a lakásodban azt tartasz, amit akarsz, csak „ne használd semmi illegálisra!”, mert akkor viszont hamar elkapnak. Nagyon meg van erősítve a biztonság, itt nem alulfizetett LoneStar alkalmazott vigyázza a rendet, hanem felsőligás árnyvadászok, minden „szükséges” eszközt megkapva, akik a saját érdekeiket és életüket óvják. Gondolom, hogy nem kell bemutatnom a különbséget a kettő közt. Na itt is van a szobád, ne haragudj a lakásod, nehéz megszokni, hogy itt nem szobád vagy lakrészed van, hanem lakásod, vagy a luxus negyedben házad.
Másnap tényleg felkeresett az öltönyke és sokáig érdeklődött a Jármű Irányító Rendszeremről. Érdekes, hogy nem az érdekelte, hogy honnan szereztem, hanem, hogy mikre vagyok képes vele. A táskából elővett egy dekket és tarthattam egy kis bemutatót. Egy épületet kellett megvédenem egy kommandótól az épületre kötött távirányító és a néhány robot segítségével. Testhez álló feladat volt. Igazán elememben éreztem magam. Az épület közelébe se jutottak a harci mágus volt a legnehezebb feladat, de őt is „leszedtem” néhány gyakorló rakétával…
A hétvégén átköltöztettek a luxus negyedbe, egy hatalmas házba és a város tömegközlekedési hálózatának optimalizálását kaptam feladatnak. Alig egy évtizedes vadász tapasztalattal a hátam mögött egy kihívásokkal teli, érdekes, izgalmas munkát. Tényleg új életet kezdhettem, jó fizetéssel, az egyik napról másikra élés helyett. Nyugalomban és biztonságban az állandó menekülés helyett. Én jól jártam, boldog vagyok. És te? Cimbora szeretnél egy új csapat tagja lenni?