Útkeresés

Beharapom az ajkam amiért olyasmit gondoltam ami nem volt egészen illendő és jogos. Lesütöm a pillantásom. Óvatos mozdulattal kézbeveszem az öt érmét. A tenyremben méregetem...
- Nem tudom mennyit ér - vallom be halkan. - Még szinte sosem hagytam el a szigetünket s csak ígérte Apám ha felnőtt leszek magával visz. - szomorodom el a gondolatra.
- Köszönöm a hozzámvaló jóságodat - nézek rá kedvesen. - A templom igazi otthonná vált számomra s Te... - szeretettel nézek rá s csak tekintetem mondja a ki sem mondhatót.
Mikor magával invitál felállok s egyszerű kis ruhám zsebébe süllyesztem az aranyakat. Örömmel karolok belé s sétálok fel vele a dombra. Jólesik a közelsége. Ám a szabad levegő a napsütés a víz...a szabad víz illata oly csábító.
Mikor visszakísér a cellámba az ágyam melletti kis faládába rakom a pénzt. S mivel arra kért pihenjek a nap hátralévő részében így kisétálok az épületből. A folyópart felé veszem az irányt. S bár kissé kifáraszt mire a víz széléhez érek mégis felvidít az érzés. Egy kidőlt fa nyúlik be a sekély vízbe s a hullámok már le is koptatták egyik oldaláról a kérget. Biztonsággal lépdelek végig rajta a saruimat a parton hagyva. A fatörzs végére ülök törökülésbe s előrehajolva belógatom magam mellett a két kezem a vízbe. A térdemre hajtoma fejem lehunyom a szemem és úgy hallgatom a hillámok csobbanásait és a kezemen érzem az oly jólismert víz simogatását. A nap melegen cirógatja a hátam a szél selyme meg megérint. Tökéletes a béke a csend. Gondolataim messze járnak innét. Mélyeket lélegzem a vízillatú levegőből.
Mintha énmagam is a természet része lennék.....

- Nem figyeltél. - szól enyhén korholó hangon. - Ez nem a szeretteid elvesztéséért jár, hanem az anyagi javak pótlása, és nem a holtak kapják, hanem az élők. Te mondod, nem maradt semmid, sem ruha, sem cipő, lakóházról nem is beszélve. Ha így tekintjük az az öt arany egyben nem is olyan sok.
Kicsit vár, míg ezt megemészted.
- A templomban megdolgoztál az ellátásodért, ezen ne fájjon a fejed, a többi beteggel is így szoktunk megállapodni. Adományt csak a gazdagoktól várunk. A segélyt meg ide fogják hozni, s én felveszem, így az öt aranyat valóban csak kölcsönbe kapod. Addigra viszont Te már Nyírszigeten leszel, ha minden jól megy.
Felkel, s int, hogy Te is kelj fel. Beléd karol, s úgy sétáltok kifelé. Kiléptek a templomkertbe, s elsétáltok a végéig, egy kis dombra. Innen látszik az Aranyút folyó, ahogy a nádasok és mocsarak között hömpölyög a tenger felé.
- Nem vagy jártas a világ dolgaiban, ezért rémült vagy. Megértem. Ebben nem tudok segíteni, lévén én sem éltem sokat odaki. De holnapra kerítek Neked valakit, aki segít eligazodni, s megszervezni az utazásodat. Most menj, és pihenj le!
Visszakísér a templomba. Hetek óta először voltál kinn a friss levegőn, bár a templom levegője sem áporodott, de most éreztél friss szellőt, és a folyó illatát. Megrendített, és elgyengített, de ugyanakkor vágyakozol is utána.

Lassan higgadva hallgatom óvó szavait.
- Nem kívánok jómagam részt venni a felelős keresésében... de látni szeretném a szemében a megbánást - mondom halkan s határozottan. - S megtudni az indokát az okot amiért ezt elkövette. Ha a lelkek még ideát vannak akkor talán ők is nyugodtabban kezdenének új életet ha úgy indulnának neki hogy a végzet véletlen vagy tudatlan volt s nem szándékos ... azonban ha mégis szándékos volt akkor szeretném látni hogy kellőképpen nyomatékot adnak az Istenek a tett gonoszságának és elrettentő pédaképpen szárnyra kel a történet hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi... - már rég nem beszéltem ennyit s most megkönnyebbülést hoz hogy elmondhattam valakinek aki megért.

Amikor feláll és az aranyakat az asztalra teszi megrettenek. Még sosem láttam együtt ennyi pénzt. A kosarakért mindig valamit hozott apám és nem gyűjtögettük otthon a fényes korongokat. Csendesen szerényen éltünk mély szeretetben.
Elakadt lélegzettel kikerekedett szemmel meredek a kupacra.
Első gondolatom hogy ennyit érne a családom élete ... minden amit a tűz felemésztett ? Nem nyúlok a pénzért.
- Ezt senki sem tudja megfizetni ... - suttogom elszörnyedve.
Amikor Antónia kimondja hogy útra kell kelnem remegő kézzel rakom le a csészét.
- Elmenni innen ? A falakon túlra ? - rebegem hitetlenkedve s reménykedem benne hogy ez csak rossz álom hisz itt vagyok biztonságban ez az életem. Vele aki szinte mostanában a második anyám. Ám nem hátrálhatok meg mennem kell ha tudni akarom a tényeket és megnyugvást keresek.
- Hova kell mennem és hogyan ? - kérdezem beletörődve de zavarban is lévén. Ha messzire kell mennem ahhoz sok minden kell. Gyakran láttam amikor apám a vásárokba indult Anya mennyire felpakolta. Váltás ruha élelem s még sok minden apróság ami útközben hasznos lehet.
- Még soha nem mentem sehova...- kezdem halkan. - nem maradt semmim..se ruha se cipő .. s élelem is kellene - kockáztatommeg halkan.
- S különben sem fogadhatom el - pillantok a pénzre. - hisz jól tudom az ittlétem is nem keveset emészthetett fel a rend forrásaiból... - tanácstalanodom el.

Júlia néha bólogat, majd csóválja a fejét, ahogy a csapongó gondolataidat kimondod.
- Igen, egyes esetekben, amikor a halál körülményei túl drámaiak, előfordulhat, hogy a lelkek kiszakadnak az Élet Körforgásából. De alapesetben a haláluk után akár pár nappal már beköltözhetnek egy frissen fogant magzatba. Néha ez az idő hosszabb, pár hét, vagy akár pár hónap. De ennek mindig oka van. A rokonaid esetében elképzelhető, hogy még itt időzne, ez kétségtelen.
Bólint egyet még, mintegy megerősítve téged, és saját magát is, hogy nem hiábavaló az igyekezet.
- Ami a vizsgálatot illeti, azt ajánlom, maradj tőle távol! Ne akarj magad felelőst keresni, és számon kérni! Az nem tesz jót. Hidd el nekem, az csak elrögzít a múltnál, s megfeneklesz. Ha a rokonaid ügyét lerendezted, túl kell lépned!
Felkel, és egy ládához lép, ahonnan elővesz egy erszényt, majd kiszámol belőle öt aranypénzt.
- A város tanácsa elé van terjesztve egy határozat, hogy a tűzvészben anyagi károkat szenvedetteket öt arany segélyben részesítik, ideiglenesen, az ügy lezárásáig. Nem lesz időd megvárni, míg ezt kiosztják, én így most megelőlegezem, neked, hogy útra kelhess. Tessék! Holnap reggelre megírom a levelet is.

Kissé furcsán nézek rá. Nem egészen értem amit mod ... tett volna valamit ő is az ügyben ? Honnan tudja hogy újjá születtek ? Miért mondja már nem is előszőr ennyire nyomatékkal.... ?
- Júlia Antónia...! Kérlek áruld el miért érzed úgy hogy Anyám Apám s kishugom máris újra visszatért közénk ? Jula Úrnő segítségét vetted igénybe ? - nézek rá megigézve s elhűlve hogy talán jelentéktelen személyem érdekében ennyit fáradt volna.
- Ám ha egy cseppnyi reményem is van arra hogy a szüleim és testvérem keres odaát ha még utoljára mondanának üzennének valamit .... ha csak ezért késleltetik az újjászületésüket akkor ezt tudnom kell. A sors az Istenek úgy ítélték meg hogy így kell lennie elfogadom és tovébb élek hogy megleljem a helyem de addig nem nyugodhatok míg jelet üzenetet vagy valamit nem kapok ehhez...kérlek segíts hogy így lehessen és magam is megteszem amit tehetek a többi eltávozott lélekért. - mondom halkan. Egy hosszú korty után felnézek rá. Tekintetemben apró láng lobog.
- Ha a vizsgálat lefolyását segíthetem azzal a kevéssel amit tudok és a szemébe nézve kérdőre vonhatom az elkövetőt akkor megtudhatom a szándékot ami őt vezette. Nem és nem tudok neki megbocsátani. Oly sokszor próbáltam elképzelni hogy a természet kegyetlen csapása volt csupán vagy baleset véletlen...ám a tűz egyszerre támadt hirtelen körbefogva anádast a házat az életterünket.... Valaki fel...felgyújtotta anádast -mondom elcsukló hangon. Újabb korty.
- Tudni szeretném, ki volt és hogy MIÉRT !!!???? - hangomba szokatlan s itt még soha nem hallatott hév és düh keveredik. Ujjaim elfehérednek a csésze fülén a tea felszíne gyűrűket vetve remeg meg.

Antónia figyelemmel hallgatja végig a kérdésedet, majd egy ideig gondolataiba mélyed, s közben a teáját kavargatja..
- Én az élet dolgaihoz értek. A haláléhoz nem. Ha neked ez megnyugvás lehet, akkor nem túlzott kívánság, legfeljebb abból a szempontból, hogy más segítségét igényeled, s nem tudom a Noriba Tisztelenő Anya idejébe belefér-e ez, hisz sokan kérik a segítségét. Azt sem tudom, hogy lehetséges-e egy lelket megidézni, miután már új testbe költözött, azaz a te esetedben az idő rövidsége miatt, ha megfogant. Nem merlek teljes sikerrel kecsegtetni, ha próbálkozol, de lebeszélni sem. Ugyanakkor, akár segítségére is lehetsz a vizsgálatban, hisz ott voltál, átélted, s így mágikus kapocsként szolgálhatsz az eseményekhez. Ha úgy döntesz, hogy próbálkozol, szívesen adok neked egy ajánlólevelet.
Elhallgat, s érdeklődve várja a válaszodat, még a teakavargatást is abbahagyja.

Napkeltétől napnyugtáig keresem a lehetőséget arra hogy elfoglaljam magam. Gyönyörű történeteket mesélek az elmult nyarakról a gyerekeknek. Az állatokról a növényekről a vízi élölényekről. Ezek a történetek az én lelkem is gyógyítják érzem. Napról napra erősebb és tettrekészebb leszek. Ez egy másik világ másik élet de jól érzem magam. Júlia Antónia társasága az egyetlen amit még elfogadok. A többiek is kedvesek és viszonzom is de csak a munka közbeni érintkezés során. Sok időt töltök a számomra kijelölt medence kellemes tiszta vizében. A testem lassan visszanyeri hajlékonyságát és a hajnaltól késő estig tartó munkától az erőt is.
A látogatók szavait nem szívesen hallgatom. Ilyenkor újra látom és hallom érzem a rohanó tűzfalat a robajló falánk ropogást a forróságot és a füstöt. Rengeteg állat pusztult oda. Azok a nevek melyeket az elhunytak tudtak magukénak nem jelentettek semmit de a hozzátartozók fájdalma megindít. A saját érzéseimet is felülmúlta a látvány ahogy gyermek siratta az édesanyját vagy ifjú férfi a kedvesét.
A kósza történetekből összeraktam a talán valót. Lehet egy papnő a szigeten aki képes lenne beszélni a családom lelkeivel ? Egyre erősödő vágyat éreztem arra hogy találkozhassak vele bár az ispotályt nem szívesen hagytam volna el. A külső világ zaja érzései túlsággal riasztottak. S a saját külsőm is visszahúzódásra késztetett, látva alátogatók szeméből felém sugárzó szánalmat sajnálatot. Én már megszoktam sebes arcom látványát és az itt élők közül senki sem riad vissza tőlem. A beteg gyerekek is hamarabb elfogadnak mikor megtudják hogy mi vagyok és mivé lettem a tűz miatt. A hajam még mindig rövidke és itt ott hiányos ahol a tűz megégette a fejem tetejét mikor felbuktam levegőért. Éppen ezért egy fehér fejkendővel takarom el a sérülések nagyrészét a látogatók szeme elől.
Egyik este Antóniának vitt tea mellé magamnak is készítettem és leültem vele szemben csendben gondolataimba mélyedve.
- Júlia Antónia...- kezdtem halkan - hallottam valakitől hogy él a szigeten egy Papnő ...Norbia Tisztelendő Anya a Holtak Urának papnője.... túlzott kívánság az ha a lelkem arra vágyik hogy még egyszer szólhassak a családom elment lelkeihez ? - kérdezem óvatosan tartva attól hogy rosszallóan fog felnézni rám.

A hölgy megnyugodva hallgatja ahogy végre más irányt vesznek a gondolataid, és érzéseid.
- Julának legyél hálás, neki köszönd! A köszönet szóban számomra azonban csak egy szándéknyilatkozat, mely tettekre tesz ígéretet. Lesz dolgod, ne aggódj! Ha a nevemre vagy kíváncsi, azt csupán azért tedd, hogy ha keresel, megtalálhass! Aki az Úrnőnek szenteli életét, az nem vár hálát, de örül, ha segítő kezet kap, mert dolog nálunk mindig lehet több, mint amennyi kéz rendelkezésre áll. - bátorítóan megveregeti a kezedet. - Amúgy akit felszentelnek papai szolgálatra, az mind a Júlia, vagy Júlió nevet kapja, de megkülönböztetésül megtartjuk az eredeti nevünket is. Az én nevem így Júlia Antónia. Most egyél valamit, nemsokára küldök egy nővérkét, aki hoz még más ennivalót is neked, aztán pedig megmutatja mit tehetsz.

A következő napokban így a templomhoz tartozó ispotályban segédkezel: betegeket etetsz, itatsz, gyerekeknek mesélsz, hogy elfeledjék a betegségüket, néha takarítasz. A külvilág dolgai ide nem nagyon szivárognak be, a templomban dolgozók szinte egyáltalán nem is foglalkoznak vele. A betegek hozzátartozóitól hallasz egy-két elejtett megjegyzést arra nézve, hogy a tűzeset felháborodást váltott ki, s végül is pont Jula egyházának helyi főpapja az áldozatok nevében a városnál perbe fogta a tűzeset okozóját. Az eljárás hosszadalmas lesz, és nagyon alapos. Először is az áldozatok pontos számát kell meghatározni, mivel ez még nem ismert. Ennek ügyében küldöttség indult Nyírszigetre, ahol egy nagy tudású papnőt fognak felkérni arra, hogy mágikus erejével legyen segítségükre. Noriba Tisztelendő Anya a Holtak Urának papnője, aki messze földön híres arról, hogy már sok bonyolult esetben segített közreműködésével tiszta vizet önteni a pohárba.

Tisztelem amit tesznek. Anyám gyerekkoromtól fogva mesél és tanít. Az élet szeretete tisztelete mint a levegő és a víz áramlott körülöttünk. Eszembejut a riadt állatok tekintete a menekülésvágyuk még fájdalmuk ellenére is. Aztán az ahogy felálltak s újrakezdték. Vonakodva bár de megerősödve és magabiztosan hagyták el házunkat. S még sokáig a környéken maradtak. A nádas mindíg hangos volt az élettől.
A papnő szavai gyógyírként fogják körbe a lelkem a fájdalmat enyhitve. Szemében anyám szeretete érintése aggódó.
Leültet és amit mond feloldják a kemény elszánt vágy rétegét melyet oly gyorsan felépítettem hogy elzárva magam a külvilágtól felemésszem a bensőm s felkészüljek arra hogy átkeljek a másik világba.
A makacs ám most már ostoba és önző erő szertefoszlik s érzem milyen védtelen és gyenge lény vagyok. Nélkülük akik csak segíteni akartak nekem már nem élnék. S most az ő szájából hangozva megszilárdul bennem az érzés.
Élnem kell és megtenni mindazt amire tanítottak. Tovább adni a szeretet a tudást és megfelelni a család elvárásainak. Anyám tettét sérteném meg amivel az életem menteni próbálta ha most önként adnám át magam az elmúlásnak.

Elszégyelve sütöm le a tekintetem. Arcomon könnyek csorognak. A fájdalom újult erővel söpör végig a lelkemen de már nem a sötét gondolatokat hanem a gyász a búcsú érzését hozza magával.

A papnő felé nyújtom a kezem és megérintem a ruhája ujját s a karját finoman.
- Bocsáss meg kérlek ! - mondom halkan de őszintén. Pár mély lélegzettel megpróbálom összeszedni magam.
- Miben segíthetek ? - nézek fel rá bűnbánóan. Anya mindig is befogott az otthoni munkákba. Nem esett nehezemre takarítani mosni főzni vagy rőzsét gyűjteni. Nádlevelekből fontunk kosarakat tálakat. S apám vitte eladni elcserélni más fontos tárgyakra élelemre. A tálak magukkal vitték a család szeretetét s a bennük tartott élelem sokáig elállt. Senki sem tudta meg soha miért de szerették és mindig bőséges viszonzással tért haza apa. Az utóbbi időkben anya teljesen ránkbízta Emilire és rám a levelek gyűjtését és előkészítését. Már Emili is gyönyörűen dolgozott. Az emlék újabb fájdalomhullámmal önt el de már megpróbálom kordában tartani az érzést.
- Segítek...amiben tudok...- mondom határozottabban. - Köszönettel tartozom Jula Űrnő papnőinek..Neked ! Sajnálom hogy engedtem a bennem feltámadt ostoba és az életet sértő vágyaknak..... - mondom halkan.
- Engedd meg hogy bemutatkozzam..nevem Lilian Valmorna s a családommal -elcsuklik a hangom de nyelek egyet és megszilárdulva folytatom - Láposrév nádasaiban éltünk... - mélyet lélegzem. Majd újra felnézek rá.
- Szeretném megtudni kinek köszönhetem az életem és hogy hol vagyok. - kérem tőle halkan.
Várakozóan nézek a hölgyre.

Az ápolók türelme végtelen. Vagy csak szinte végtelen? Egy idő után kiszállhatsz a kádból, sőt, ki is parancsolnak rövid időkre, majd egyre hosszabbakra. Amikor a lábadra próbálsz állni, akkor érted meg, hogy a felszíni karcolások és vágások alatt bizony zúzódások és talán egy-két kisebb törés, repedés is húzódik.
A menekülésedet egy ideig elfogadják, de amikor beszünteted az evést, azt már nem. Hagynak ugyan éhezni egy-két napot, az ilyesfajta lelki megtisztulás néha segít, a papok és szerzetesek is szoktak böjtöni. De aztán egyszer az a hűvös, szelíd kéz határozottan húz ki a víz alól.
- Beszélnünk kell. - jelenti ki nyugodtan, majd kisegít a medencéből, törölközőt nyújt, majd ruhát is, ha rendbe hoztad magad. Lehet a kíváncsiság éled benned, lehet a remény, vagy ki tudja milyen érzések. A mondandó fontos, ezt te is érzed. Amint kész vagy, a hölgy átvezet egy másik fülkébe. Kényelmes ülőalkalmatosságok vannak odabenn, s egy asztal, rajta tálban gyümölcsök. Leültök.
- Nem kétlem, hogy szörnyű, amit átéltél, s elvesztetted a családodat. - kezd bele a papnő. Már egy ideije tudod, hogy ő is az Élet papja, nem egyszer láttad Úrnője szimbólumát a nyakában láncon, vagy a ruhájába hímezve. - A fájdalmad érthető, de az élettől való elfordulásod nem. Ők meghaltak, mondjuk ki! De a halál nem végleges. Lehet már mindegyikük egy-egy boldog leendő anya méhében növekszik, hogy új életet kaphasson. Te életben maradtál. Ennek minden bizonnyal valami oka van, még ha most nem is látod. Ha nem próbálod meg megkeresni, akkor az életed további részét elvesztegeted. Ez sértés rám nézve, és az Úrnőmre nézve. - nem látszik rajta, hogy neheztelne, csak tisztázza veled a helyzetet.
Már vagy két hete ápolnak, etetnek, megmentették az életed. Rengeteg energiát fektettek abba, hogy talpra állj. Egyértelmű, hogy nem látják szívesen, amint te ezt a rengeteg fáradozást a szemétre kívánod hajítani.
- Most már megállsz a lábadon, még ha nem is sok időre. Arra kérlek, amíg meg nem erősödsz annyira, hogy elhagyhasd a kórházat, addig segíts nekünk a betegek ápolásában! - folytatja némi szünet után. - Szükséged van valamire, ami kicsit eltereli a figyelmedet, s nem rágódsz folyton.

Apa erős, mindig is ő volt a legcéltudatosabb a családban.... anya Emiliért ment ... s apa ott állt mindig anya mellett.
A gondolatok egymást követik bennem ám a tűz a lángtenger képe is ott van s mindent elmos...mindent...mindent. Az érzelmiszálak mi a családhoz kötöttek most üszkös fájó füstölgő csonkként nyúlnak a semmibe és nincs válasz. Az eszemet lassan magával ragadja a gondolat mely az érzésekből táplálkozik. A magány a félelem az idegen környezet a bizonytalanság lassan feladásra kényszerít. Látomásokba menekülök.
Rég volt emlékek..
Kavicsokat gyűjtöttünk Emilivel a folyó mélyéről... a napfény átragyogott a felszín hullámain s játszi fényjátékot rögtönzött a meder aljára. Meglestük a vadkacsák szerelmi játékát ahogy a gácsér udvarolt a tojónak. Vigyáztunk a kiskacsákra s a kis család lassan odaköltözött a házunk aljába s egyre bátrabban bízta ránk a kacsamama a kicsiket.. aztán apa sérült állatokat hozott haza...
Boldog idők....
VÉGE ! Mindennek vége !
Csak a kád vize tanusítaná hogy könnyek ezrei oldódtak fel benne. Próbálom leplezni a fájdalmam ám az elborít és ilyenkor tehetetlen vergődve sírok hangosan. S a kéz mely hűvös kellemes érintéssel elvonja tudatom és a semmibe taszít. Már nem akarok érezni nem akarok semmit...miért nem küldd utánnuk valaki ? Ez a világ nem az én világom. Falak emberek idegenek zaj...
A nádas igen a folyó a faházunk a család !!! De már nincs. A tűz mindent elvitt. Néha fellobban bennem a düh mint a tűz lángja a fel feltámadó szélben. De hasztalan az érzés nem hoz vissza semmit őket sem.
Gyenge vagyok s nincstelen talán nincs is jogom az életre megszöktem mellőlük cserben hagytam őket. Tudniuk kell hogy nem így van..hogy én csak....
A kétségbeesés fura megoldással áll elő a fejemben.
Utánnuk megyek ...igen..el kell mondanom...tudniuk kell...
A víz az ami éltet de nem hagyják hogy kiszálljak a kádból... Gondolom végig.
Már nem sírok elhatároztam magam s megvan az út is. Elszántam magam.
Elhárítom a kezet mely a jótékony semmibe taszít ám az élelmet is. Egyre többet tartózkodom a víz alatt és elmém az utat keresi álmaim a családhoz visznek vissza....

A válasz késik, a hölgy elébb újra a homlokodat simítja végig.
- Itt Te vagy az egyetlen vizitündér, akit ápolunk. A külvilággal pedig nem foglalkozunk. - feleli csendesen.
Nem mond sem rosszat, sem jót, csak az igazat. Nem tudja. Nem is tudhatja, hisz ugyan honnan tudná? De itt nincsenek, s épen biztos nem úszták meg. De a városban nem egy ispotály működik. Még bármi lehet. Még lehet ...
Próbálod bíztatni magad, de a gyomrodat szorítja az aggodalom.
Az újabb nyugtató varász azonban ahogy hatni kezd, eltompít teljesen, s már csak lebegsz.

Napokig ugyanaz a helyzet. Magadhoz térsz, feltolulnak a szörnyű emlékek, megnyugtatnak és lebegsz. Enni, inni adnak, s lassan erősödsz. A családodból senki nem jelentkezik, s a város ispotályiból nem érkezik hír fajtársról. Lassan köszönt rád a rémisztő bizonyosság. Minden nappal fogy a remény, míg te erősödsz.
Az ispotály gondozói csak a testi kynjaidat tudják enyhíteni, a lelkieket nem. Türelmesek veled, s megértők, de érzed a szánalmat is. Lefogytál, s a hajad csak alig körömnyi hosszú. Pár sebhely még látszik, s valószínűleg még hónapokig látszani is fog. Ha lenne pénzed, s lenni mi éltessen, eltüntethetnéd egy fizetett varázzslattal, de nincstelen vagy. Még egy ruhád sincs, amit felvehetnél, ha majd talpra állsz.

A szívem hevesen ver a lélegzetem el elakad. Rémülettel tellik meg a lelkem. A kéz hűvös és mintha valami foszlékony fátylat borítana az elmémre. De az emlékek a tűz a fájdalom széttépi. És újra érint.
VÍZ !!! víz csobban csörgedez áramlik...szinte érzem az élet et ami onnan árad felém. Minden porcikám oda vágyik. Sürgetést érzek. A fájdalmat is szinte elnyomja a lehetőség az ígéret hogy elmerülhetek. Mikor felemelnek minden újra forró és fájdalmas lesz.
Ám a víz érintése kioltja a tüzeket a bőrömön. Még fáj de tudom segíteni fog. Szívem hálával tellik meg amiért tudják mit hogyan tegyenek. Legszívesebben lemerülnék de nem hagyják.
Él bennem a kétség a félelem az aggódás a kérdések sora ostromol.
Nem kelhetek fel nem bírnám elviselni...várni gyógyulni.
Újra lejátszódik bennem minden.
A tűztenger..anya riadt arca... Emili sikolya.. s a megszokott csendes folyó morgása dübörgése ahogy a tűz rohanva száguld afelszínén újabb és újabb áldozatot keresve amit felemésszen....

Percekig csak erőt gyűjtök majd felnyúlok a vízből nem törődve a húzódó bőrrel az égető fájdalommal. A mellettem serénykedő nő kezére fogok.
- Emili ?!? Anya ?!? Apám ?!? - kérdezem felrepedő ajakkal de ez sem érdekel. Tudnom kell. Tudnom mi történhetett hol vannak miért nem látom hallom őket ?
Az iszonyat fészkeli magát szívembe. Rosszat sejtek.

Ahogy felnyitod a szemed, a hűvös kézhez egy arc is társul. Egy kedves, középkorú hölgy mosolyog rád.
- Tudom, hogy minden féjdalmas most, és rémisztő. Azt is tudom, hogy ha vízben lennél, gyorsabban gyógyulnál. De eddig nem mertünk beletenni, mert nem voltál magadnál. Most sem vagyok biztos benne, hogy meg bírod tartani magad. Még egy kicsit legyél türelemmel! Mindjárt!
KIs csengőt vesz fel, s megrázza. A hangja tudod, hogy kellemes, tetszene is, ha nem most hallanád. Most viszont éles fájdalmat okoz ez is.
Valahonnan a kis fülkén túlról léptek zaja, majd vizcsobogás hallatszik. Az idős hölgy megint a homlokodra téve a kezét nyugtat, s az érintése nem hatástalan. Sejted, valamiféle enyhe mágiát alkalmazhat.
- Még egy kis türelem! - mondja újra.
S odaát hordják a vizet. Súlyos, kicsit csosszanós léptek, majd víz zúdul valamibe. A hangjából halllod, ahogy elébb a felületre ömlik, talán kőre(?), aztán már csak a víz csobban, ahogy a medence(?) megtelik. A víz hangja elzsongít, fekszel, s vársz, ahogy kérték.
Rövidesen nincs tovább csobogás. Négy fiatal nő jön érted, s nagoyn óvatosan megemelnek, de a procedúra így is fájdalmas. Kivisznek a kis fülkéből, s óvatosan egy márványmedencébe fejktetnek egy másik kis fülkében. A fejedet alátámasztják, mert különben elmerülnél. Az egyik fiatal nő, és a hölgy melléd telepszik. A fiatalabb egy kis tálkát fog, s a vizbe meríti, majd óvatosan a fejedre locsolja. Kicsit vár, míg levegőt veszel, majd újabb tálkányit csorgat rá. Tudod, a fejed is megsérült, ezért próbálják így gyórsítani a gyógyulását.
A víz veszi körbe a testedet, a fájdalmak enyhülnek, s szinte lebegsz az ébrenlét határán. Legszívesebben elaludnál, annyira fáradt vagy, s olyan jó most, hogy már nem fáj. De a többiek sorsa nyugtalanít.

A levegő tiszta és hűvös. A gondolataim mélyéről újabbak törnek fel és közlik velem hogy valahol vagyok...vagyok élek és valahol vagyok..de hol ? Látni próbálok ...
FELÉBREDNI !!!!!
Álom lehet rossz álom... tegnap megilyesztettek a vadászok akik szegény nádasba menekült állatokra lestek.. a félelem teheti ezt velem. Mozdulnék felkelnék..mert fekszem ez egyértelmű.
- ahhhh sssssz jajj ne...- sikoltom suttogom levegő nélkül alignyi erővel testemben.
Egy férfi egy szarvas ..a hátán hozott volna ? Mi történt ?
- Anya !!!! Emili !!! ... a tűz !!! - felülnék mennék hisz tudom megmenekültem..de ők ????? A fájdalom iszonyatos. Egy kéz nyom vissza.
Látni próbálok de csak homályos foltok mozognak a látóteremben. A szemem még ég és a szám is kiszáradt.
- víz ...víz...vizet... - nyöszörögni próbálok. Ösztönösen tudva tán hogy ez az egy ami enyhítheti kínjaim.

Fiatal, tagbaszakadt, de kicsit durva vonású halászlegény evez kis ladikjában a Láposrév körüli mocsárvilágban. Az éjszakára kitett varsáit akarja megnézni, bár kedve rossz, mivel a nádas egy része leégett, s így az az érzése, hogy a halak hosszú napokig nem térnek vissza a környékre. Halk fohész kél az ajkain, hogy Sed, a Hálóvető adjon jó fogást, s nyugtassa meg a halakat, hadd maradjanak a közeli vizekben. De tart tőla, hogy a nemsokára megkezdődő építkezés végleg elűzi a nyugalmat a mocsárvilág eme szegletéből.
A varsák egy érsze meg van rongálódva. Nem csak halak, de mindenféle más vizi állat és egyéb lény is menekült ma délelőtt a területről, s úgy tánik ennek vannak bizonyos kellemetlen következményei rá nézve. A kedve akkor megy el az egésztől, amikor meglátja az első hullát elúszni a ladik mellett. Egy vizimanó eléggé megégett teste lebeg a víz szinén.
A legényt a rosszullét kerülgeti s egy közeli zsombékoshoz evez, hogy ott leheveredjen egy kicsit, míg a hányinger és a szédülés elmúlik. Ma nem lesz bevétel, de nem is akar itt időzni tovább. Amint elég erősnek érzi amgát, első dolga lesz, hogy kievez innen s vissza se jön pár napig.
A zsombékon heverészve persze eszébe jut, hogy a hullák idecsalhatják a ragadozó halakat, s az is zsákmány. Lehet mégiscsak érdemes lenne majd visszajönni ... csak lelkiereje lesz-e hozzá?
Ahogy ott heverészik, a közelből valami nyöszörgés, vagy motyogásféle jut el hozzá. Elébb meg sem akarja nézni, de a nyöszörgés ismétlődik. Felkel hát, és összeszedve maradék, igencsak kevéske bátorságát, megkeresi a hang forrását. Gyönyörű nő hever a zsiombék egyik bokra mögött, lábai a vízbe lógnak, teste szinte fedetlen, a ruha cafatokban lóg róla. A hajából csak üszkös csonkok maradtak, a fejbőre megégett, a karján és a vállain mély horzsolások, de életen van. Még életben van ...
A legéyn elébb csak bénultan nézi a testet. Gyönyörű. Gyönyörű,de rövidesen halott lesz, hacsak ő nem tesz valamit. Igen, neki kell tennie valamit, mert más a környéken nincs. Közelebb lép, és tovább nézi a nőt. Hogy kerülhetett ide? A nádasban volt? Biztos ott volt, de mit keresett ott? Lényeges ez? Most nem igazán ...
Végre rászánja magát, hogy lehajoljon, s felemelje a testet. Közben a kínok kínját éli át, az elméjében megfoganó, és szárba szökkenő gondolatoktól. Mereven előre nézve lépked el a ladikjáig, miközben az ismeretlen nő folyamatosan nyöszörög, nyilván fájdalmai vannak.

-----

Rémképek kínoznak, s fájdalom gyötör. Nem tudod, mi van, semmit nem értesz. Minden olyan zavaros és távoli. Anyád kétségbeesett arcát látod, aztán valami vöröset, s végül a forróság. Azt hiszed sikítasz, de csak nyöszörögsz. A fájdalom, a fájdalom ott van mindenütt. A testedet marja, éget. Igen, éget! Tűz! Megint sikítanál, de csak nyögsz és zihálsz.
----
A tűz úgy tört rátok, mint egy orkán. Anyád elébb téged tasszajtott a vízbe, aztán visszament a húgodért. Nem tudsz többet, menekülő állatok között vergődsz magad is egyik zsombékról a másikra, a tűzfal közeledik, s végül nem tehetsz mást, alábuksz, hogy átússz alatta. Nem bírod végig, s felbukkansz levegőért. A hajad és a fejbőröd azonnal megperzselődik, a fájdalom annyira éles, a hősg annyira elviselhetetlen, hogy felsikítasz, és ezzel elvesztegeted a levegő angy részét, de muszály újra lebuknod. Még egyszer a felszínre kell jönnöd a tűztenger közepén, bár rettegsz attól, ami rád vár. A tüdőd ég, a forró levegőtől, mindened fáj. Tovább úszol, s kijutsz, friss levegőre szomjasan bukkansz fel újra, de csak valami kesernyés füsttel teli szörnyűséget tudsz belélegezni. A szemed ég, minden tagod fáj, a s fáj a lélegzetvétel is. Ekkor a tűzből egy égő alak tör elő, hatalmas szarvasbika rohan az élettért, szőre perszelve izzik. Nem néz már semmit, szeme a rémülettől kidülletve. Elsodor, eldönt a lábadról. Sötétség.

------

A legény izzad a kora délutáni nap fényében, bár már őszidő van, annyira megfeszített tempóban evez. A város lagúnáiba érve a Gyógyítás Házát keresi, s ott pakolja le terhét. A nő, kit azsombékon emelt fel, egy ideje nem nyöszörög, s a legéyn tart tőle, hogy már csak egy hulla hever a kabátja alatt. Az ispotály kikötőjéhesz érve segítségért kiált, s jönnek a szolgálattevők, azonnal el is viszik a testet.
Igazából mehetne, de utánuk támolyog. A nő szépsége megigézte. Hosszú ideig álldogál egy függöny előtt, mely nögött sokan serénykednek. Orvosok és papok sietnek ki és be. Ima hallik, s gyógynövények illata terjeng.
Végül kilép egy fiatal nő, majd oly szép, mint akit ide hozott.
- Most már tőléli, menj nyugodtan. - szól, s áldásra emeli a kezét. - Jula, Úrnőm, kérlek álld meg ezt az ifjút itt, ki hozzánk haosnlóan tiszteli az élet szentségét!
A szöveg egyszerű, de a hatás nem marad el, a fiú is érzi. Térdet hajt, s nyugodt szívvel távozik.

-----------

A fájdalom oly kínzó, úgy hiszed, kegyelmeért és halálért könyörögsz, és zokogsz, de csak nyöszörögsz, majd egy idő után már azt sem. A ladik érdes alja ingerli megperzselődött bőröd. Megváltás, amikor újra visszazuhansz a teljes öntudatlanságba.
-------------------
Mikor újra éledezel, a fájdalom már alábbhagy, de valami ólmos fáradtság uralkodik rajtad. Alig tudsz megmozdulni, s mikor végre megmozdítod a fejed, meg is bánod, a beléhasító fájdalom miatt. Hűvös kéz simít végig a homlokdon, s megnyugszol tőle, nem ájulsz el újra, de a fejed kótyagos.