Útkeresés

- Vagyis veled maradhatok ? - kérdezem megvidámodva hallva a két hónapnyi határidőt.
- Tisztaszívemből mondhatom hogy nem akartalak megbántani, ám azt sem akartam hogy az éhségem miatt bajba keveredj. - mosolygok rá bocsánatkérően.
- Én úgy gondolom hogy több vagy mint aminek mutatod magad és sok mindent elviselsz a sosrtól. S tudom hogy egyedül nehéz....most már tudom - horgasztom le a fejem. - Szükségem van rád ... félek idekint...féltem hogy elveszítelek - vallom be egész halkan. Aztán felnézek rá.
- Azt mondod a szépségemért sok mindent megkaphatok ? Elég egy mosoly egy tekintet ? S neked nincs. - kuncogok fel halkan - Akkor használjuk amink van s ha gondolod akkor így neked is könnyebb lesz. - ajánlom fel. - Bár azt hiszem inkább elbújnék a világ elől... - jegyzem meg kissé lelombozódva. - A tűz új vonásokat rajzolt az arcomra s magának akarta mézszín fürtjeimet s nélkülük oly csúfnak érzem magam. - fintorodom el kelletlenül.

Eden hosszan néz Rád, valami olyan nézéssel, mintha valami messze földről hozott fura madárkát nézegetne. Láthatólag azon agyal és vívódik, hogy mit is kezdjen a helyzettel.
- Ez azért ilyen egyszerűen nem fog menni, Lilian. Szeretném azt látni, vagy érezni hogy nem tartasz egy csaló gazembernek! - jelenti ki aztán komoran. - Addig én nem tudok veled úgy beszélgetni, mintha mi sem történt volna! Tudom, hogy a nádasban Ti minden bizonnyal nagyon becsületesek és egyenesek voltatok, és semmi csalafintaság nem terheli a lelkedet. Én ezt készséggel elhiszem, és még talán csodálom is. De azt ajánlom, beszélgessünk majd el erről úgy két hónap múlva, és tegyük mérlegre, hogy akkor is olyan hótiszta leszel-e még! Néha a muszáj nagy úr. Lehet, hogy Neked majd az emberek megtesznek ezt azt a két gyönyörű, kék szemedért, vagy a bájos mosolyodért, de nekem nincsenek ilyen fegyvereim.
Lehorgasztja a fejét, de azért felvesz egy gyümölcsöt a tálból és beléharap. Úgy tűnik, még a legnagyobb szomorúság és sértettség sem tudja elvenni az étvágyát.

Távol a hajótól a víz felszínén lebegve a hullámok átbuknak rajtam s kicirógatják a bánatot a fájdalmat. Antónia szavai jutnak az eszembe. Az érzelmek vezessenek ne az indulatok.
Kedvelem Edent. Olyan mint egy kóbor eb. Sokan bánthatták sok rossz érhette. Vissza kell mennem és ki kell békítenem bármennyi időbe telik is. Mégha el is hallgattat. Meg kell értenie hogy én nem vagyok az ellensége. Visszafelé tempózom. S mintha csak egy határt lépnék át úgy lesz hirtelen csend. Felmászom a fedélzetre és szembetalálom, magam egy tátogó vörösfejű férfival. Rémülten kapkodom magamra a plédet hogy pőreségem eltakarjam Az utasok is ébredeznek. Gyorsan megtörölközöm és felöltözöm kapkodva. Nem értem egészen hogy mit keres aztán hogy Edenre pillant és emeli a lábát hirtelen értem meg.
- Neeeeeee....- kiáltom de mindhiába.
Aztán hogy a csendet megtörik Eden mozdulatai a zaj hirtelen zuhan ránk teljesen betöltve eget földet. A férfi kiordibálja magából a dühét de már nem bántja Edent. Gyorsan a zsákomba túrok és egy marék szárított gyömölccsel és néhány pogácsával ülök le mellé.
- Ne is törődj vele ! Csak jót akartál...s mindenki remekül aludt ma éjjel. Nagyon ügyes vagy. - nézek rá lenyűgözve. Majd elveszek pár szem maradék gyümölcsöt tegnap esti levélkosárból és mintha mi sem történt volna majszolni kezdem.
- Ezt is ott tanultad a Tudás házában ? Mit tanítanak még ott ? - nézek rá egyre kíváncsibban és tekintetemben csodálat csillan.

A csend vesz körül, bár néha hallatszik némi nesz: éjszakai állatok kiáltásai, egy-egy fuvallat nyomán susognak a falevelek, béka kuruttyol ... de minden olyan nyugalmas. Ahogy visszaérsz a hajóhoz, ott viszont természetellenes a nagy csend. Az sem hallatszik, ahogy Te felmászol a fedélzetre, a lépéseid sem. Ha most jönne egy kalóztámadás, senki nem ébredne fel arra, hogy a szomszédját mellette fejbe verik.
Lehet a matrózok már ébredeznek, de ugye azt sem hallod.
Rövidesen feltűnik a fedélzetmester, a képe vörös a méregtől, és látszik, hogy ordít, csak nem hallani. Persze amikor meglát téged csuromvizesen, egy pillanatra a torkán akad a szó, de aztán csak legyint egyet, s az urasokat veszi szemügyre. Érezhetően mérlegel, hezitál. Sorra vándorol a pillantása egyikről a másikra, megállapodik, kin hosszan, kin rövidebben, s végül Edenre pillant. A fiú már hanyatt fekve, szétvetett tagokkal alszik, szinte a fedélzet négy sarkából lehetne összeszedni. A fedélzetmester szeme összeszűkül, odalép, és a nem túl kíméletesen egy rúgással ébreszti.
Eden összerándul, s odébbhengeredik, utána pillant csak fel, álmosan pislogva. A fedélzetmester ordít, s közben a száját mutogatja. Edenben nyiladozik az értelem, s int, hogy nyugalom, mindjárt. Feltápászkodik, s közben fájósan tapogatja az oldalát, majd összpontosít, s pár szívdobbanás múlva a hajó kipukkan a csend tengeréből.
- .... te átkozott, léhűtő! Te semmirekellő ingyenélő! Még egyszer varázsolni mersz a hajón, vagy csak azt veszem észre, hogy a gondolata felmerül benned, én az Istenekre mondom, haleledelt csinálok belőled! - hallatszik a fedélzetmester hangja legfőképp.
Az utasok rémülten ébredeznek, pislognak, némelyik a fegyvere után kap, mert nekik is kell egy kis idő, míg megértik a helyzetet. Eden fejlehorgasztva hallgat, s az oldalát tapogatja.
- Azt ajánlom húzd meg magad a további időben, észre se vegyelek! - ordít még egyet a fedélzetmester, aztán visszatrappol a fedélközbe.
- Na, lusta banda, most már halljátok, hogy ébresztő?! Mozduljatok már!!!! - hlljátok odalentről is.
Az utasok egy része meglepetten csóválja a fejét, ők nem tudják mi és kiért történt éjszaka. PÁran résztvéttel tekintenek Edenre, mások egyszerűen visszafekszenek még aludni egy kicsit. Eden lekuporodik az egyik oszlophoz, és zord képpel bámul maga elé.

Fáj amit tesz hogy nem bocsájt meg. Barátra leltem és elveszítem ? morfondírozok egy percet. Az érzések nem hagynának aludni. Így ledobom a plédet magamról. S dobbantva úgysem hallják nekifutok és átszelem a levegőt a korlát felett a folyóba csobbanok. Úszok ...úszok messzire a Hold felé. Ilyenkor csak az segít ha kedvenc közegemben lehetek és kiúszhatom a bánatot remélve hogy magam mögött marad. Csak akkor térek vissza afedélzetre mikor már szürkül a mély sötét és felkelni készül a nap.

- Azt mondtad, gyümölcsöt ennél. Hoztam gyümölcsöt. - hallatszik a sértődött hangú váalsz, de nem mozdul, nem fordul feléd.
Az éjszakai horkolókórus nem csillapul, teljes erővel zengi a nehéz fizikai munka diadalát. Pár utas morgolódva forgolódik, páran fel is ülnek.
Eden is felül rövidesen, majd fel is áll. A fedélzet közepére sétál, lehunyja a szemét, összpontosít, majd kezét kétoldalt kinyújtja, olyan mozdulatokat tesz, mitn aki átöleli képzeletben a teret, majd bal kezével suhint egyet vízszintesen, mitn aki valamit leseper, vagy elvág. A hajón eluralkodika csend. Az utasok elébb meglepődnek, majd páran láthatólag megtapsolják a fiút, de ez sem halaltszik. Eden visszaballag a helyére, lefekszik, s megintcsak elfordul tőled.
Mentegetőznél még tovább, de valami azt súgja, hogy nem lehetne hallani.
Rövidesen mindenki alszik.

- Eden....- kérem halkan. - Eden ! - érintem meg a vállát.
- A szüleim elzártak minket a világtól, mert a szándékok csalások és az érzések hamisak a szavak gyakran mást jelentenek.. - mondom halkan.
- Én nem ítéllek meg és nem is akartalak megbántani. Sajnálom. - sóhajtok fel.
- Tudod örültem hogy elaludtál jóllakva s ahhoz képest azért talán kényelmesen ahogy magadtól tetted volna. Még sosem volt senki aki kiment volna a sötét erdőbe hogy gyümölcsöt hozzon nekem. Féltettelek aggódtam és nem értettem miért nem mondtad el miért akarsz kimenni. Féltem hogy netán vadászni akarsz és megsütni szabadtűzön. Egy férfinek nem elég a gyümölcs. Reméltem hogy nem bántasz állatot...- vallom be halkan.
Majd betakarom és a hálóhelyem felé indulok.

Elfordul, ahogy kéred, aztána mikor látja, hogyan billegsz a takaróban, halkan kuncog. Kiveszi a kezedből a ruháidat, majd jó alaéosan kicsavarja, és kiterítia fedézetre száradni.
A gyümölcsből vesz egy keveset, de láthatólag csak az íze kedvéért. Két tál zsíros lencse után jót tesz, de aligha fér bele sok.
- Becsapni?! - nem is érti először tn, hogy mire gondolsz, Vagy csak úgy mutatja, hogy nem érti? - Na, most azért, emrt raktam pár követ az ersznyembe, hogy telinek látszódjon, attól még nem lopok, csalok és hazudok egyfolytában! - folytatja megütközve. - Ha ennyire megbízhatatlannak tartasz, akkor mért vagy velem?
Morran még egyet, aztán elvonul aludni. A takarót már csak azért sem teríti magára. Még amikor elhegylezkedett, akkor is morog valamit magában, de nem érted. Hátat fordít neked, s dacosan összekuporodik.

Odaúszom ahova lenyúl és feladom a levélágtálat.
- Fordulj el ! - utasítom eszembejutva hogy van rajtam ugyan ruha de az anyaga vékony és vizes.
Kimászok. Fázom de lecsapok a kendőre és nagyon gyorsan bekötöm a fejem vele. Zavar a tekintete s a kép amit láthat.
- Fordulj el ! - Szisszenem újra. Majd leguggolva leveszem a vizes ruhát és a plédbe burkolódzom. Összeszedem a ruhám és a csomagjaimhoz megyek. Leülök a földre és elveszem a tálat.
Az úszás éhessé tett. Mohón harapok a vadon termett gyümölcsbe és szemezem le atöbbit majd zavarban lévén felé nyújtom.
- Kérsz ? - kérdezem kedvesen eszembejutván az illem. Összefogom a virágokat egy csokorba s élvezettel hajolok rá a kelyhekre.
Onnan pislogok rá.
- Miért csaptál be az alvással ? - kérdezem kissé sértődött hangon. Persze játszva mert nem vagyok rá komolyan megsértődve.

Követ, nem hagyja, hogy csökkenjen a távolság. Nem lehet olyan jó úszó, mint Te, de a tál ugye őt most nem akadályozza. Hogy nem tud, vagy nem akar beérni, azt nem tudod megállapítani.
Inkább másszunk ki, és egyél! - feleli nevetve, amikor alkudozni kezdesz.
Maga jár elől jó példával, s hamar felcsimpaszkodik a hajó fedélzetére. Látod, hogy csak valami rövid ágyékkötő van rajta, különben telejsen csupasz. Bolodnság is lenne összevizezni a ruháját.
- Brrrrrr! - hallatszik, ahogy minősíti a kissé csípőssé hűvösült levegőt.
Nemsokára elhasalva a fedélzeten nyúl vissza a tálért, hogy utána Te is könnyebben kimászhass.

- Ezt nem teheted ! - sikoltok halkan majd menekülőre fogom. a vízre fekszem szinte és magam előtt tartva atálat s a becses tartalmát úszni kezdek.
- Ne...ezt neeeee - prüszkölöm s még mindig azért küzdök hogy ne szóródjon a vízbe a gyümölcs.
Majd feladva a küzdelmet miután már megkerültük a fél hajót. Szembe fordulok vele.
- Ha beleesik elmerül és szomorú leszek - próbálom meggyőzni. - Játszani akarsz ? Teed partra vagy hajóra ahol épen marad és győzz le..állok elébe - nevetek fel ahogy vészesen közelít.

Először úgy emgijed, hogy még el is emrül a vízben, és köhögve-prüszkölve bukkan fel újra, de ekkor már vigyorog.
- Vigyed csak, úgyis neked szedtem.
Eddigre már Te is érzed a gyümölcs és virágilaltot. Valami nagy levelekből tákolt tálat tartasz a kezedben, ami tele van.
Edennek esze ágában sincs visszamászni a hajóra, hanem utánad indul. Neki most szabad a két keze, s ahogy közeledik, ki is tárja. Nem tudod, ölelés vagy csiklandozás készül. Nem látod az arcvonásait, de el tudod képzelni a kaján vigyort a képén.
- Úgyis meg kellene mosni .... - mormolja halkan - ... mármitn a gyümölcsöt ...

Csendesen úszok mellé és felbukkanva egy mozdulattal csenem le a fejéről a valamit. S rögtön odébb is úszom. Könnyedén tartom meg két kézzel a dolgot hogy ne legyen vizes. A lábaim mozgása gondolkodás nélkül derékig kint tart a vízből.
- Nem könnyebb így ? - kérdezem játékosan bár halkan. Nekem mókás amit teszek. Fel sem merül hogy megijedhet. Őt figyelem nem érdekel mit akart felhozni a hajóra de arra vigyázok ne legyen vizes aholmi ha már ő is így akarta volt.

A víz kellemes, s egyáltlaán nem sós, mint a tenger közelében. Ott mindig van egy kis beszűrődés, vihar után meg nem is kevés, ha a szél a torkolat felől fúj. Itt a víz valóban édes, érzed, ahogy megnyalod a szádat. A mocsárihoz képest frisebb is az íze, s Láposrév környékéhez képest meg kifejezetten tiszta. Nyírsziget mocsak idáig már nem jut el. Jó itt fürdeni.
Mikor Eden felbukkan, valamit egyensúlyoz a fején. Óvatsoan ereszkedik a vízbe, nem akarja elejteni a cuccot.

Lassan körbeúszom a hajót. Bár hűvös van mégis boldogsággal tölt el az érzés. Megkeresem hol jött le az "Edenszerű" alak. Hátha ott én is könnyebben visszamászhatok majd. Aztán a közelben maradok. Úszkálva lebegve játszva...de csak csendben játszva a hullámokkal. Hanyadt feküdve nézem a csillagokat hallgatom az erdő a part hangjait. Nem nagyon akaródzik visszamenni. Hosszú idő múlva a partot kezdem figyelni. Mikor jön vissza aszökevény. Milyen remekül eljátszotta hogy alszik....No megállj csak !!!! Így becsapni.
Ha meglátom jönni lemerülök a víz alá és ott maradok ahol lemászott. Szeretném meglepni amiért játszott velem.

A hajó és a dzsungel is elcsendesedik,e gy ideig csak az evezők csobogása halaltszik, amjd a kikötés halk, de határozott vezényszavai, s aztán az evezők koppanása, hogy behúzzák őket. Pár elégedett sóhaj, nyögés is kihallatszik, valaki akkorát böffent, hogy tán még a dszungelben is hallani. Aztán lent is nagy csend lesz.

Mindenki alszik már, hisz késő van. Nem zavar senki kis éjszakai kalandodban. Leglaábbis amíg a vízbe nem ereszkedsz,s teszel pár tempót. Ekkor azonban látod a csillagok fényénél, hogy valaki más is a vízbe ereszkedik a hajó másik végénél. Az alak nyulánk, egészen "edenszerű". Ahogy a vízbe csobban, hamarost ki is evickél a partra. Ott aztán megáll, nedves bőrán megcsillan a csillagok fénye. Áll, s mormol, majd egyszer megperdül. Kicsit vár, majd elindul egy irányba, s rövidesen eltűnik a bozótban.

A hajón közben felzendül a matrózok horkolókórusa. Biztos vagy benne, hogy vadállat a közelbe nem mer jönni.

Sóhajtva nézem a makacs ifjút. Ahogy elalszik hirtelen mint egy kölyökróka játék közben jut eszembe a hasonlat. A holmimhoz lépek. Az igencsak kiürülő félben lévő erszényt elsüllyesztem a csomag aljába. Kiveszem a kis kabátot s összahajtogatom majd a plédet veszem le a függőágyról. A kabátka Eden feje alá a pléd pedig ráterítve kerül rá. Legalább ne fázzon ha már kemény a padló. Majd csendben otthagyom.
Előszedem a plédet amit a piacon vettünk. Könnyű vékony mégis puha és meleg. Majd megvárom hogy mindenki elaludjon a korlátra támaszkodva csodálom a vizet. Csak lassan sötétedik és még mindig eveznek...
Majd ahajó a part mellé húzódik és megkezdődik a kikötés. Az evezősök leállnak és gondolom vacsoráznak meg egyébb dolgaikkal vannak elfoglalva.
Lassn körbesétálok alkalmas vízbeugrási helyet keresve. A hajó végénél a korlát aljába fektetem a plédet. Mellé rakom a ruháimat. Csak az ing és egy alsószoknya marad rajtam. Nem merek teljesen levetkőzni bár így lenne teljes az élvezet...
Lekapaszkodom a korlát másik oldalán a hajó testhez símulva majd halk csobbanással igyekszem belemerülni a vízbe.....

- Na de kérlek, azért mégis mit gondolsz Te rólam? - teszi le Eden a tányért, amikor csenő-manónak tiulálod. A méltatlankodás most teljesen valódinak látszik. - Nem, nem akarok aludni, míg kikötünk, akkor megyek élelemért a partra. - folytatja önérzetesen. - S nekem teljesen jó a hajópadló is.
A második tál lencsét azért elfogadja, és bepakolja igen hamar, majd láthatólag ő is elnehezül tőle.
- Hát ... lehet ma éjjel nem megyek ... - nyögi kicsit fura ábrázattal, aztán elnyúlik a deszkékon, s megintcsak lehunyja a szemét. Ha eddig könnyen elaludt, most a sok kaja szó szerint felbeveri, s pár pillanat múlva már halkan horkol.
A függőágyad terméseztesen megérkezett, sőt a matróz, aki hozta fel is akasztotta.
Még a második nap a fák felett van, de mindenki nyugovóra készülődik. Sokan ettek saját elemózsiát, páran pedig a hajósok kosztját. Egy matróz kön, s összegyűjti az üres tálkákat. Minden elcsendesedik, csak a vadon hangjkai nem. Azok majd csak sötétedéskor.

- Te csenő manó ! - mondom tréfásan - ugye nem arra gondolsz amire gondolok hogy gondolsz ? - hajtom félre a fejem. - Sajnálnám ha partra tennének - évődök vele.
Majd kézbeveszem a kanalat és csak kóstolgatom az ételt. A mellé kapott kenyeret viszont megeszem s akenyérfalatokat csak ízesítem a zsíros lencsével. Hamar feladom s Eden mellé rakom a tányért.
- Ez nekem túl sok és nehéz ... egy kis gyümölcs jobban esett volna. - ám az éhem jórészét mégis elverte valahogy.
- S különben se a földön aludj kérlek egy harmadéves mágushoz ez nem illik. - mosolyodom el mikor befejezte az evést. Összeszedem a tányérokat.
- Nyúlj el a függőágyban. Osszuk meg. - jut eszembe hirtelen - majd délelőtt alszom én és akkor vigyázhatsz rám ahogy ígérted - nvetek fel halkan. Felállok hogy visszavigyem a konyhára. Az égre nézek a napok csak lassan hagyják el a horizontot. Szívesen segítenék nekik elaludni hogy végre sötét legyen.

Eden valóban elbóbiskolt, s meglepetten pislog, nem tudja hová tenni a dolgokat. Az alkonyi fényben, mely amúgy is vöröses, nem nagoyn látszik, ha valaki elpirul, de neki újfent látnia színe váéltozását. Zavartan nyúl a homlokához, ahonnan a fürtöt kisimítottad. Nem tudja, mivel érdemelte ki ezt a gyengédséget. Aztán a kajára pillant.
- Te fizettél érte?! - lepődik meg. Vagy inkább megbotránykozás? - Mondtam, hogy lehet ételhez jutni út közben, s hogy majd megmutatom! - zsörtölődik tovább, de látszik rajta, hogy végképp meghatódik a nagylekűségeden.
Persze azért az ellenkezés sem tart tovább, hamar megbékél azzal, hogykap meleg, főtt vacsorát. Felül, elhelyzekedik, kezébe veszi a tányért.
- Akkor jó étvágyat! - int feléd, s nekilát.
AMi a tálban van, azt leginkább lencsének tippelnéd, csak angyon szét lett főzve, s sok benne a zsír. Valami húscupákokat is találtok, az eredete számodra telejsen ismeretlen. Igen nehéz, nagyon tápláló vacsora. De aki egész nap evez, annak ilyesmi kell.

A hír kissé letaglóz mert az én erszényem sem túl vastag de a tenyerembe szórom a tartalmát. A hajó mozgására is figyelve a férfi orra elé teszek két és fél ezüstöt.
- Akkor most kérek két tányérral a vacsorából - jön meg a hangom.
Mikor megkapom visszaindulok a zsákmánnyal. Az étel kinézete kicsit szokatlan de az én éhségem is fellángolt már s azt mondta anyám mindig hogy az éhség a legjobb szakács. Hát majd elválik. A létrához érve két fordulóval viszem fel a fedélzetre a tányérokat.
Mulattat az ügyeskedés ahogy a hajó mozgásától próbálom megóvni az ételt.
Végül Eden melé ülök. Csendben rakom le a tányérokat. Elaludt... Szegény. Vajon milyen élete lehet ? Az arcvonásait nézem. Fiatal és talpraesett. Az élete az ügyeskedés. Szálkás deszkákon korgó gyomorral jön és megy és tanul. Elmosolyodva simítok ki egy hajtincset a homlokából. Szeretnék neki segíteni úgy érzem megérdemli.
Amikor felriad ijedten húzom el a kezem.
- A vacsora előállt uram ! - módom mókázva hogy zavarom leplezzem..

Eden egy ideig néz utánad, még a feje is csavarodik, ahogy követni próbál a tekintetével, aztán feladja. Láthatólag kicsit fáradt, s elbóbiskol.
A szakácsot a szag után, ami ugyan ételszag, de annyira túlzottan nem vonzó. Látszik rajta, hogy nehezet kérdeztél tőle, de pár szem mogyoró rakosgatásával emgoldja a problémát. - Két és fél ezüst. - vágja ki diadalmasan. - Kisasszony. - teszi hozzá aztán gyorsan. Látszik a számolási teljesítménye feletti diadal még az illemet is elfeledtette egy pillanatra.

- Vagyis mindenért fizetni kell - mosolygok rá - Antónia szerint érdemes vagyok az életre amit Jula Úrnőtől kaptam vissza mikor egy halász kimenekített... meg sem tudtam neki köszönni.. - sóhajtok halkan.
Végig hallgatom amit az iskoláról mond.
- Ha az Istenek úgy ítélnek meg hogy érdemes vagyok rá akkor tanulni fogok - döntöm el a kérdést.
- Írok olvasok számolok .. a kis szigetünk azért nem volt remetelak csak megvédett a sok rossztól - nevetek fel jókedvűen mert egy terv kezd el motoszkálni a fejemben a gyomra korgását hallva.

Mikor elnyúlik mellettem a földön megcsóválom a fejem. Otthagyom a vizet mellette és felállok kezemben az erszénnyel. A hajó oldalához sétálva a korlátra támaszkodva nézek le a vízre. A kedves kis vidám rovarok s lám a part mentén kacsák. Hopssz ott egy nagy hal....
Vágyakozva gondolok a vízre ahogy belemerülve símogat és életet ad...
- Majd este ...majd este - bíztatom magam. A hajó belseje felé merészkedem. Minden bátorságomra szükség van. Eden felé pillantok. - Míg nekem van neked is lesz... - gondolok rá hálásan.
Az illatokat követem a konyhát keresem de óvatosan mozgok nehogy valakit megharagítsak a kíváncsiságommal. Az alsóbb szintre lépkedek a meredek és durván ácsolt létrafélén. Akkor is szerzek ételt ha nehézségekbe is ütközik. Látnia Kell Edennek hogy jó vagyok valamire. Határozottságot kölcsönzök a tenniakarásból.
Megkeresem a szakácsot vagy azt aki épp a lábasok körül sürög forog.
- Khrm..khm... bocsánat... - kezdem félénken - mennyibe kerülne ha az egész utazás alatt két fő mindennap szeretne kapni egy tál meleg ételt ? - vágom ki bátran.

- Kérni lehet, de kapni csak akkorsz kapsz, ha fizetsz is érte. - jelenti ki Eden tárgyilagosan. - Ez nem egy menhely. Ők is élnek valamiből. De van lehetőség út közben élelmet szerezni. Majd megmutatom.
Ezzel ő letudta a problémákat, bár hallod, ahogy korog a gyomra. MInden bizonnyal ő is tudatában van, hogy éhes, de nem törődik vele. Sztoikus nyugalomma heveredik el a fedézeten, s a mennyzet durva deszkáit bámulja.
- Nem irigyellek, Lilian! Nem lesz könnyű ilyen elzártság után megszokni egy nagyvárost. De hidd el, érdekes, és a Tudás Háza, meg a Kollégiuma egy kis védett sziget a szigeten belül. Sokan jönnek oda vidékről, kis falvakból, tanyákról. NIncs korhatár arra, hogy mikor kezded a tanulást, ha emg tudod fizetni, életed alkonyán is tanulhatsz. A kikötés csak az, hogy ... - megakad - tudj írni meg olvasni, meg számolni. - pillant rád óvatosan, s látszik, felmerül benne a lehetőség, hogy talán azt sem ...

A hajó most a bal parthoz közel hajózik. Itt már nem nádas, hanem ártési erdőség veszi körül a folyót. OLyan fákat és állatokat láthatsz, amiket eddig még soha. Változik az élővilág. Nagyon tetszenek neked a víz fölött rajzó mindenféle pillangók és szitakötők. Az erdő madárdaltól hangos.

Visszaülök mellé és elgondolkodva hallgatom a szavait.
- Tudod.. - ránézek vajon mit fog szólni a hírhez- vizitündér vagyok... egy nádas közepén nőttem fel.. - kezdek bele lassan - Anyám apám és kishugom .. - mélyet sóhajtok de sikerül tartanom magam - egy faházban laktunk. Apám dolgozott odakint az emberek köz a nádason túl a városban. Mi pedig a ház körül tettünk vettünk. Kosarakat, tálakat s különféle edényformákat készítettünk nádlevelekből, bambuszt gyűjtöttünk s apa vásározni járt vele időnként mikor elég összegyűlt. A szüleim nem nagyon engedtek ki minket a nádasból. Amit tudok, tőlük tanultam, talán nem sok de szeretettel tették.- újabb sóhaj de mintha csak itt lennének velem e pillanatban s erőt adnának folytatom.
- Nem tudom mi lesz tovább...erre nem készítettek fel. Nyírsziget csak egy másik ismeretlen terület nekem. Már nincs otthonom nincs senkim. - mondom halkan. - Fogalmam sincs mi lesz velem... - nézek rá kis mosollyal. - Szívesen segítek a rászorulókon és jóléreztem magam az ispotályban csak ezt tudom...- emlékszem vissza a távolba pillantva. - S tanulni? Igen talán ha nem gondolják azt hogy már öreg vagyok hozzá - mosolygok rá.

Az illatok eszembe juttatják milyen keveset ettem ma.
- Látod azt hiszem ostoba módon csak a vágyaimnak engedve indultam el. Mit tagadjam semmit sem tudok a világról. Azt sem tudtam felmérni hogy egy hét az út s mennyi élelem kellene. Hoztam valamennyit de ha jól beosztom és csak annyit eszem mint ma - fintorodom el kissé a mennyiségre gondolva - akkor is csak szűkösen talán öt napra lesz elég. - mondom elgondolkodva.
- Nem tudom mi a szokás a hajókon. Valahol odalent főznek...próbáljunk meg kérni egy tányérkával ? - próbálkozom a suta ötlettel.

Hogy megállunk azt örömmel hallom. A folyó itt van egész közel s avíz csábítása egyre erősebb. Elhallgatva azon kezdek gondolkodni hogyan oldhatnám meg hogy úszhassak majd egyet ha besötétedik.