Útkeresés

- Vagyis még szeretsz ... - nézek rá felcsillanó szemmel - .. s különben is te itattál le kedves - hárítom a dolgot.
- Sosem játszanék másokkal ha nem ez az utolsó fegyver vagy nem szerez előnyt nekünk ... - mosolyodom el.
Mikor Liliana segítségét említi összehúzom a szemöldököm... elgondolkodom.
- Nem tenné meg ... - mondom halkan - .. azt hiszem valami olyasmit mondana hogy a rossz élmények is az élet részei és a tapasztalat mindennél többet ér. - nézek rá félmosollyal - persze ő szebben fejezné ezt ki...de iagaz lenne. Egy dolog segíthet Eden... - nézek rá komolyan bár a tekintetem csillog - ha segítesz túllépni rajta ... - mondom halkan.

Na, azért elglaább egy siekred van ... bár én úgy értesültem, hogy több is .. - mormogja Eden. - Az után a könnyed szórakozással végződött kocsmai est után páran belédhabarodtak, csak éppen a helyzet nem volt megfelelő udvarlásra. S ugye azzal is számolnia kellett az illetőknek, hogy kihívom őket varászpárbajra ... igaz, eza veszély most már elmúlt, de lehet még nem eszméltek.
A könnyed cukkolás után komolyabbra vált.
- Szeretnéd elfelejteni, ami a hajón történt? Liliana meg tudja oldani ...

- Sissimor a szerszámoskamrában - nézek rá kis rökönnyel majd elmosolyodom.
- Hiányoztál... - nézek rá szerelmesen - ... szeretnék most egy napfényes rétet egy nagy tóval kisházzal .... - sorolom halkan.
- Csak ölelj magadhoz kedves .... - sóhajtok.
- Lehet Emili után kellett volna mennem s megtanulni azt hogyan védhetem meg azt akit szeretek....csapnivaló csábító vagyok ...- simítom az arcom az övéhez.
Mélyet sóhajtva húnyom le a szemem.

- Lehet, hgoy akik megrohanták a hajókat, azok Emili társai voltak. Mindenkiért egy-egy vizitündér ment a hajókhoz. A többieket nem ismerem, s ez így jó. Mindenkinek szembe kell néznie a megtorlással, aki a kalózok ellen fellép. Minél kevesebbek személye ismert, annál jobb. - Eden hangja megkomolyadik, s elkomordik. Aztán sóhajt egyet. - De, Sissimor is ott volt, mint emlékszel ... s ivott is ... s persze a vén róka észrevette szintén, hogy baj van, mint páran mások. De ő már nagyon idős, s fizikailag gyenge, szóval őt is leterítette a szer. Annyi edeje vot, hogy elteleportált a kerti szerszámoskamrába, így nem találták meg. - Eden egy pillanatra elmosolyodik. - A mieink sem találták meg egykönnyen, először azt hitték, őt is elrabolták. Az öreg meg jól megfázott, kész csoda, hogy nem fagyott meg, mire kerítettek valakit, aki képes volt varászolni, és sorban végikeresett mindenkit. Szerencsére a fővarászlóval kedzte ...
Eden kicsit kuncog.
- Amúgy ez a mi szerencsénk, hogy Sissimor, ha betegen is de cselekvőképes maradt. Ő alkotta meg ezt a hajólyukasztó varázst is, és ő végezte a keresések nagy részét, valamint koordinálta aztán az akciót.

Halványan elmosolyodom. Eden itt van s velem van engem ölel szeretettel. Finoman cirógatom az arcát. Mintha most fedezném fel újra óvatosan. A szemébe nézve valósággal érzem azt az eltéphetetlen szálat ami összeköt vele.
- Egy hétig akarok fürödni egy egész tóban ... talán akkor .. - mosolyodom el s azt hiszem érti mire gondolok.
- Emili hogy került ide ? - kérdezem hogy éreztessem nem akarok belemerülni az elmult hét eseményeibe. Érdeklődve nézek rá. - Itt vannak a társai is ? - jut eszembe a parancsnoka tán.
- Miért lepödtél meg hogy elmondtam Mirknek hogy Emili elment ? - óvatosan a nyakához bújva lehunyt szemmel megcsókolom. Nem tudok betelni az érinthetőségével. Itt van jól van és ... egyszer minden rendben lesz.
- Ezek szerint a többiek is jól vannak ... - jut eszembe Ergon Mirk és a segítő diákok.
- Sissimor nem teázott velünk az étteremben ? - nézek rá összehúzott szemmel.

- Jól csináltad. - bólint Eden. - Igazából jól jött ki így. Először tőled akart információkat megtudni, mert minket nem mert kérdezni. De teljesen kiakasztottad, s aztán Ormond óvatosan megerősítette abban, hogy veled nem érdemes kikezdenie, így elővett minket: Ergon, Mirket, meg Engem. Mi meg Ormondon keresztül egyeztettük, hogy ki mit hazudik neki, s így nem tudott rajtakapni. De olyanokat mondtunk, amiket ellenőrzinie kellett. Így kénytelen volt elmenni Mirkhez és Ergonhoz, és a többiekhez is, s így megtudtuk mindenki helyét. - meséli Eden az akciót. - Elég sokáig tartott, de ennél gyorsabban nem ment. Ha nagyon sűrűn őpotyogtatjuk az ellenőrizendő információkat, akkor még gyanút fogott volna. Az a szerencse, hogy a mágiát ugyan ismerte, de Ormond tudományáról még nem hallott. Így nem számíthatott arra, hogy mi kapcsolatban vagyunk egymással.

Felé fordulok. Szemből bújok hozzá. A didergés nem marad abba bár a meleg jól esik. Felnézek rá a szemében akarom látni a választ.
- Az első pillanatban el akartam csábítani ... - vallom be halkan - ... de kinevetett és bekötötte szemem szám ... és... - nem folytatom.
- Ezt bocsád meg - nézek fel rá bűnbánóan - s a korbácsütéseket is...ostobán szegültem ellen s te ittad meg a levét.... - egész óvatosan nyúlok fel hogy az arcát cirógassam meg ám készen arra hogyha megkeméyedik a tekintete akkor visszakozhassak.
- Szeretlek...de nem tudtam ...elárulni a varázslókat ... annyit dolgoztatok ellenük.... sajnálom..- suttogom megbocsátásban reménykedve.

Eden sóhajt egyet.
- Tudom. Mindent tudok. Ezért ne kérj bocsánatot! Nem tudtad elkerülni. - a hangja szomorú, de nem vígasztaló annyira, inkább csak tárgyilagos. - Emiatt ne rágd magad!
A hajó egyenletesen halad, a ringató mozgás ismerős, de most meleg vesz körül és a szeretteid.

A kezére fogok csak rá s érzem valóban milyen jó meleg pedig csak az ujjait fogom. Nem fordulok felé.
Össze össze koccannak a fogaim mikor szólok s a hangomban nincs vidámság csak fakó fájdalom.
- Eden..... - nyekkenem halkan majd csak idővel kezedek bele - .... megerőszakolt ... - suttogom szinte - minden nap kedvét lelte bennem ....bocsáss meg - nem fordulok felé csak még jobban szorítom az ujjait.
Dideregve húzom össze magam...a takarók nem segítenek...

- Van valami további terved még? - kérdi Ormond Edent.
- Most egy kis pihenés ... de lesz, ígérem lesz.
- Rendben, nem nyúzlak most. - Ormond hangján még így is hallod, hogy mosolyog.
A fehér hajú legéyn távozik, s Eden odabújik melléd, hátulról ölel át, s magatokra húzza az össes takarót.
- Na, mi van, jégcsap kisasszony? Eddig mindig te melengettél engem ... - a hangja kicsit még midnig fakó, s a beszédhibák is ott vannak, de a hang jókedvű, s Eden most nincs kihűlve, a teste egészségesen meleg. Igaz, mindent behabzsolt, s a teát is lehajtotta hamar.

Nem engedem el Edent mikor lekísérnek minket akkor is fogom a kezét. De nem szólok semmit. Elfordulva öltözöm fel s az ételre szegezem a tekintetem mikor leülünk enni.
Ormond belép. Felnézve halványal elmosolyodom. Felé nyújtom a kezem s hang nélkül szorítom meg.
Nem szólok bele a beszélgetésbe. Mikor ettem szótlan állok fel s az ágy takarójába burkolózva gömbölyöm össze az ágyon. A fal felé fordulva nyitott szemmel didergek ....

Eden csak sóhajt egyet, s megpaskolgatja a hátadat, ugyanúgy, mint Emili.
Egy idő után lekísérnek benneteket a fedélzet alá, egy kis kabinba, ahol ágy és ruha vár rátok, s hamarosan forró teát, és ételt hoznak be nektek, de három személyre, s hamarosan Ormodn lép be.
Az arca beesett és borostás, a szeme körül sötét karikák, a haja kócos, s le is fogyott, de mosolyog.
- Megvan mindenki, a többi csapat is sikerrel járt.
- Nagyszerű. - bólint Eden. - Veszteségek?
- Nincsenek.
- Még jobb.
- Ehhh ... megy ez nekünk ... visszacsapni már prímán tudunk. - éegyint Ormond.
- Valahol el kell kezdeni ... - vonja meg a vállát.

A hang felé lépek.
- Eden... -sóhajtok elakadó lélegzettel. Fáj a fény de látnom kell őt. Látom a hátát ... szinte érzem a fájdalmát.
A szemem láttára gyógyulnak a sebei. Mikor hozzá engednek óvatosan ölelem át. Az első kemény ráeszmélést hogy valóban él és érinthetem a további fájdalmas érzések követik...hisz miattam korbácsolták meg ...s nem is tudja... nem tudja...
Sírva borulok a vállára...
- Bocsáss meg...bocsáss meg nekem... - ismételgetem szinte beleveszve a szégyen fájdalmába. A meggyalázottság érzése lemoshatatlanul mocskosan undorítóan ragad rám. ....

- Itt vagyok. - hallatszik egy elég elgyötört, de ismerős hang nem is olyan messziről.
- Edent még ellátják. - szól csnedesen Emili.
Megpaskolgatja s hátadat.
A távolban elcsendesül a csatazaj.
Emili feltámogat, s odavezet Edenhez, aki a hasán fekszik, mivel a háta még tele van sebbel. Lefogyott, és minden ízében remeg, hisz csak a lábát tudják egynelőre betakarni. Egy ismeretlen nő térdel mellette, s lehunyt szemmel összpontosít, nyitott tenyere Eden háta fölött mozog fel, s le, s nyomán eltűnnek az elig hegedésnek indult korbács ütötte sebek.
Eden felnyög, de most nem a fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől. Amint a sebek eltűntek, őt is beburkolják a takarókba, s mindenki félrevonul, magatokra hagynak benneteket egy időre.
Eden csak szótlanul átölel, és szorít, szorít ...
A hajón vezényszavak harsannak, s megindultok a folyón felfelé.

Az egész olyan gyorsan történik hogy szinte csak Emili karjai közt térek magamhoz. A jeges víz már szinte nem is olyan hideg az állandó fázás és hidegvizes fürdők után.
- Köszönöm ...köszönöm... - nyögöm ki. A több napos hallgatás után olyan hirtelen rohannak meg a szavak hogy nem is tudom kimondani amit akarnék.
Lehunyt szemmel ölelem Emilit. El sem akarom engedni...
- Maradj...velem...kérlek...- nyögöm sírva s a megkönnyebbülés szédítően hat rám. Nincs sok erő bennem de egy dolgot biztosan tudok ...
- Eden !?! - hunyorogva próbálok látni de nem igazán sikerül.
Emilibe kapaszkodom.
- Hol van ? - sürgetem rekedten. Félelem kúszik fel bennem. Egyre jobban szorítom Emili karját....
- Vigyél ...hozzá...- könyörgök s nem érdekel hogy csak egy pléd van rajtam.

Telnek a napok, s valóban összezavarodsz a számolásukban is. Mert mi van, ha nem naponta történnek ezek a dolgok? S mért nem akar tőled semmit?

Aztán egyszer, mikor szenderegsz, két koppanást hallasz a hajófalon, pont meletted. Aztán Ormond tör be az elmédbe.
"Lilian, figyelj! MOST!"
Ennyi csak a pontos üzenet, de tudod, hogy most jön a szabadulás, s hogy nagy levegőt kell venned. Ennyi.
A következő pillanatban jeges víz ömlik rád, befelé a hajó oldalán, ahol a koppanásokat halottad. Egy kéz ragad meg, s egyszerűen kiránt a folyóba, valami órisái luk lett hirtelen a törzsön. Úszik az illető,s amgával vonszol a víz alatt.
Közben Ormond elméjét érzékeled, s így tudod az eseményeket.
A léken beömlő víztől a hajó megbillen, s a matrózok felriadnak, felugrálnak, s egy nyílzápor egyszerűen leteríti majd az összeset. Katonák törnek fel a hajóra, s a többi már csak mészárlás.
Felbukkantok a vízből, s egy hajó fedélzetére emelnek. Szorgos kezek goyrsan ledörgölnek, s egy pokrócot terítenek rád, ami sokkal puhább áés tisztább, mint az eddigi. ekkor szabadulsz meg csak a kendőktől. Az első, aki a nyakadba omlik, az Emili. Csurom vizes az ő haja is még mindig.
- Na, nővérkém, most visszakaptad! - suttogja a füledbe, s egy cuppanós puszit nyom az arcodra.

Ormond korholása meglep s azon túl hogy igaza van mélységesen örömmel tölt el. Tudom nem fogja feladni. Olyan mint Eden.... Bízom benne hogyha tud majd segít.
A napok egyformák egy idő után nem próbálom kitalálni hány nap telhetett el. Eszem ha etenek alszom ha hagynak. Nem ellenkezem hang morranás nélkül tűrök. Azt teszemmit eden tett. Elképzelem a szertárt és rendet rakok benne. Eszembe idézem a kartonokon lévő növényeket az adataikat a kinézetüket képzelem el. Vagy csak gondolatban beszélgetek Lilianával s elképzelemmit mondana hogyan adna tanácsokat a jelenlegi helyzetemre.
Már nem vergődöm nem gondolkodom a szabaduláson. Gémberedett tagokkal heverek lehetőleg moccanatlan. A fedélzeti sétákat mesínylem a hideg miatt. A fürdő hideg és minden alkalommal átfagyok de elviselem mert élni akarok. Amit a számba rak étel gyanánt azt megeszem engedelmesen.
S mikor felvisznek hogy kedvét töltse rajtam csak azon fohászkodom hogy mihamarabb vége legyen....

Mikor dúdolni kezdesz, csak ennyit suttog.
- Megveszekedett egy némber vagy! Húzzatok rá még ötöt! - szól valamivel hangosabban.

Ormond jelenik meg az elmédben.
"Lilian, mért hergeli?"
A jelenléte kicsit szemrehányó. Itt van a közelben, tudod, látott mindent. Eddig követte a hajót, a parton, ezért volt annyira fáradt. Így nem veszthetnek szem elől benneteket most már akkor sem, ha a medál nem kerül le többet.

Ahogy összerogysz, levisznek, s bedugnak a pokróc alá.
Rövidesen újra kicsusszantok a fák közül, s megint a folyón eveztek. Így Ormondnak megint mennie kell veletek. Órák múlva köttök ki újra. Csak remélni tudod, hogy Ormond tudta tartani veletek a tempót.

Többet nem oldoznak el egy percre sem, s nem is kérdeznek már tőled többet semmit. A napok a pokróc alatt telnek nagyrészt. Négy esetben kerülsz elő onnan. Egyszer a trampli megetet. Ő etet, nem oldoz ki. A második alkalom, amikor a fedélzeten sétáltat. A harmadik, amikor az ágyhoz kötöznek, és a kapitány kedvét tölti rajtad. Negyedik, amikor "beáztatnak" a dézsába. Ez a négy minden nap megismétlődik.
Senki nem szól hozzád, sem Edenről, sem a többiekről nem tudsz semmit.

Újabb verésre számítok de csak a kísérőm kegyetlenkedése jut. Szó nélkül tűröm a megalázást. Ez csak a testem akár ruhában akár ruha nélkül. Rettenetesen fázom. Ha nem lenne betömve a szám vacogna a fogam. Visszakívánom a pokrocok közt töltött időt. Valóban igazat mond bármit megtesz csak hogy fájjon nekem.
A fedélzeten sétálva figyelek a hangokra. Dacosan számolom hányan lehetnek.
Csónak érkezik s benne Eden ...
"Gyalázatos !!!" sikolt bennem a gondolat.
A düh fellángol bennem.
Összeszedem minden erőm és halkan dúdolni kezdek azt a dalt amit valószínűleg Eden ammyira unt mikor még hol magánál volt hol nem. Akarom hogy tudja hogy élek hogy legalább ezen ne gyötrődjön.
A korbácsolás hangja minden csattanással nekem is fáj. Próbálok gondolkodni. Ha Edent veri akkor akar tőlem valamit s amig az időt tudom húzni addig Eden is élni fog.
Mire végeznek vele a fájdalom elönt és elveszi minden erőm. A fedélzeten térdre rogyok. Mélyeket lélegzem. Tudom a határon járok hogy megtörje az ellenállásom. Eden közelsége s hogy mégsem érhetem el megörjít szinte....

- IGEN?! - érzed, hogy már rohadtul dühös. - Egy szavadat sem hiszem! Eddig még egy őszinte szavad sem volt hozzám! Némber!
Megtaszít.
- Kötözd hátra a kezét, kötözd be a száját, s a szemét, és kísérd fel a fedélzetre. Sétálhat! De egyetlen pillanatra sem engedheted el! Ha bármivel próbálkozik a szemed láttára, téged is megveretlek. VIDD!
A kezek megragadnak, s betuszkolnak egy helységbe. Le kell térdelned, s úgy kötözi hátra a kezedet, aztán térddel a földre nyom, míg a betömi a szádat, s beköti a szemed, aztán felterel a fedélzetre, s karon fogva sétál veled.
A fedélzetről innen-onnan füttyentések és megjegyzések hallatszanak.
- Micsoda pipike ...
- Már értem a kapitányt, mért a nőt hozatta a saját hajójára!
- Csend legyen! Éppen lapulunk, ha nem tudnátok! - suttogja valaki, s csend lesz.
A fedélzetről halk beszélgetés hallatszik, s aztán motozás, járkálás ... csónak ütődik a hajóhoz, újabb lépések neszei. Téged megállítanak.
Egyszer csak az ismerős csattanások hallatszanak, s valaki betömött szájjal nyög, nyöszörög.
- Most csak újabb tizenöt. - hallod,a hogy a füledbe suttogja. - Ha még valamin mesterkedésen kaplak, akkor legközelebb huszonöt ...
Ott állsz a fedélzeten meztelenül, pár lépésre tőled Edent korbácsolják, s a legénység ezt nézi.

A medálról nem tud... a fájdalom ellenére ez elég sikernek számít most nekem. Szédülten tápszkodom fel. A zsákot nem szedem le. Mikor a nő megragad a férfi hang felé nyúlok megtorpanva akadályozva hogy elvezessen mint egy bárányt.
- Ne kérem ne .... nem fogok megszökni csak ki akartam nyújtóztatni a lábam. Kérem... - szólok halkan engedelmesen.

Teljesen ablaktalan helység, és még sötét is van benne. A deszkák résein szűrődik csak be némi fény, hogy lásd a tálat. Az egyik oldalon nagyon hűvös levegő áramlik be a deszkákon keresztül, az lehet a külvilág felé. Odakintről nagy csend áramlik be, de hát tél van, ilyenkor nem várhatsz madárdalt. Egy egészen kicsi helység ez, lehet raktár volt eddig.
Rövidesen léptek közelednek. Visszaveszed a medált, s leülsz, de nem tudod magad visszakötni.
Az ajtó óvatosan nyílik.
- Jujj, te kikötöz magad! BUTA!!! - hallatszik a mérges sopánkodás. - Gazda mérges lesz!
Belép, és gyorsan a fejedre húzza a zsákot, rögzíti, aztán fölsegít, s kikísér.
- Gazda, ez kikötöz maga! - hallod a mérges mordulást.
- Szóval továbbra sem jött meg a józan esze! - morran az ismerős hang. - Értem.
Akkora pofont kapsz, hogy elesel, s el is kábulsz kicsit.
- Vidd vissza, kötözd meg, tömd be a száját, kösd be a szemét!

" aakor ne rohanj annyira élj még kicsit mielőtt keresésemre indulsz ..."
Üzeni vissza a kaján énem szinte gondolkodás nélkül.
Próbálok pihenni kilazítani az észrevétlen megfeszülő izmaimat.
Hosszú idő telik el...

Mikor a nő értem jön nem ellenkezem. Kissé fásultan hagyom hogy vezessen. Leültet. Megkötöz. Utasít és kimegy. Levehetem a kendőt vagyis most nem fog senki zavarni. Dühösen tépem le a szememről és szedem ki a számból. Éhesen kezdek neki az ételnek bármi is az. Kell az erő győzködöm magam. Kikötözöm a másik kezem.
Körbenézek ablakot keresek. Ha van akkor a számba tömöm az ételt s rágcsálás közben kiszabadítanám magam a lábaimat is. Szeretnék kinézni az ablakon látni hol vagyunk. Üzenni küldeni a képet hogy Ormond kiolvashassa most hogy amedalion rajtam van...
- oh... - jut eszembe. Míg eszem loppal leszedem magamról.
Ha valaki épp most próbálkozna akkor sikerüljön a célba érés....
Úgy rakom le az asztalra hogy könnyen felkaphassam s visszarakhassam ha léptek közelednek.
Feszülten figyelek.....

Ormond csak vigyorog egyet kínjában azon, hogy pihenjen.
"Futok utánad, drága, nem tudok pihenni. Dögleszted a férfiakat megad körül."
Azért még tréfálkozni van ereje.

Órákig eveztek valamerre, bár sok lehetőség nincs, vagy felfele, vagy lefele. Aztán kiköttök. Ágak súrlódását hallod a hajótesten, azaz valahová beszuszakoltátok magatokat. Fáradt sóhajok, és nyögések hallatszanak. Aztán minden elcsendesedik.

Rövidesen érted jön a trampli nőszemély. Elkísér valahová, ott leültet egy székre. A helységben viszonylag meleg van. A lábadat a székhez köti, s az egyik kezedet az asztal lábához. A másik szabad. Étel illatát érzed, ahogy eléd teszi egy koppanással.
- Én kimegy, te levesz kendő, és eszik. - mondja, majd valóban kimegy.

" Pihenj kicsit...kibírjuk..."
Üzenem fáradtan s a gondolataiból új erőt merítek.
Szeretném magam kivetni az ablakon ha van ..ha lenne...elúszni messzire örökre...magam mögött hagyni a férfi érintését...
Eden bánná meg tudom. Lassan megnyugszom s újból építem magamban a bizakodást. Néhány nap...talán egy hét s megmentenek...ha túléljük...